|
 Vendég: 5
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,200
Nem aktiváltak: 1
|
|
_Sz
Ez egy fanfic írásom mely sorozatokból áll
"Midőn az éjjel tova száll , és a nap felkel
Úgy érzem én is ide tartozom és nem máshová .
keresem a titkot mely életem megértését jelenti.
Keresem a válaszokat , hogy megtudjam mi is vagyok én .
Végül tudod , nem minden az aminek látszik ,
és egy újholddal teljesül majd be a a régi legenda ,
mely életem egy nagyrészt leplezi . "
Mikor elindultam azon a bizonyos péntek estén, nem gondoltam még minek nézzek elébe. Azt sem pontosabban milyen helyre fogok érkezni. Arra meg főleg nem készültem fel, hogy ahova most igyekszem tatán az életemet teljesen megfogja változtatni. De úgy éreztem az álmok jelentenek valami. Minden esetre meg kell keresnem a fiút aki megunhatatlanul, szerepel az álmaimban. Kalifornia, nagyon meleg hely volt mindig is számomra és úgy éreztem nem az igazi otthonom. Ám amíg nem voltam nagykorú addig sajnos itt kellet élnem, olyan volt számomra mint egy börtön. Persze sok fiatal lány furán nézne rám, hogy egy olyan fantasztikusan jó hely, mint ez a meleg paradicsom számomra mit takar. Most ezek után még is, valahogy örömmel utazom a Forks-i kisvárosban, ahol régi Barátnőmet Izabella Swant fogom elsőként meglátogatni. Tudom és tisztába is vagyok vele, nem emlékszik rám. Ki emlékezzen egy óvodás barátnőre? Azért még is megpróbálkozom vele. Fura az érzés, de mikor felhívtam Belláékat az édesapja mintha el sem felejtett volna. Lehet ő nem, de ahogy közeledtem egyre jobban éreztem Bella agyában nem maradtam meg ennyire biztosan. Ismertem őt annyira, hogy az emberek arcát, sem a nevét nem jegyzi meg. Mikor leszálltam a vonatról, nagynénikém Mary örömmel várt. Fura… azt hittem az emberek pár év alatt megöregszenek. Még is, azóta a nagynénémet mintha meg sem érintette volna a kor szele. Ugyanolyan, ránctalan mosollyal ölelt át, ugyan az az illat, a haja is ugyan olyan hosszú volt. Csak a ruhája változott meg talán, és mintha kicsit gondterheltebb lett volna… amúgy minden mintha úgy volt mintha itt sem hagytam volna. Mikor hazaértünk kiszállva a kocsiból egy másik kutya fogadott nagy örömmel. Nagynéném kicsit zavarba jött mikor látta az arcomon az izgalmat hátha Brúnó a jó kis öreg, német juhász keverék is ugyan úgy fog üdvözölni, ám mikor besétáltunk Mary elmesélte nekem, hogy Brúnó sajnos tavaly elpusztult. Így is az átlagosnál jóval hosszabb életet élt, és ez mintha az egész családomra eddig jellemző lett volna. Most Spike, a kis Husky keverék boldogította a nénéméket már egy pár hónapja. Jól gondoltam ez sem változott. Tomnak, Mary élettársának akire úgy nézek fel születésem óta, mintha a nagybácsim lenne, egyszerűen nem tud megmaradni kutya nélkül ami érthető, főleg egy ilyen kis háznál ami ennyire közel van az erdőhöz.
Ahogy besétáltam a kis házba, belülről nem rendezték át. Minden ugyanúgy állt. A kis amerikai stílusú elsőre kicsinek tűnő, még is mikor belépsz tágas konyha. Aztán ahogy átsétálsz a konyhán a kis előszoba ahol a hosszú éjjeli beszélgetések szoktak nyúlni, vagy a díványon vagy az asztalnál. A tévé mellett pedig a felfelé vezető lépcső ahol az én állandó szobám várt. Gondoltam ugyanúgy nézz ki ahogy pár évvel ezelőtt, de én most nem azért jöttem ide, hogy azt a keveset is felidézzem ami még gyerekkoromból maradt. Mary felé fordultam és bár nehéz volt nem örülni annak, hogy ismét itt vagyok és nem kell rohannom innen, most még is napirendre kellet térnem a dolgaim előtt.
-Mary néni. Még mindig ott lakik Charlie Swan?
-Ó igen kicsikém. El is felejtettem, te fontos ügyben jöttél ide. Én mondom épp rosszkor, fújt felénk a szél … – Hangja szorongással teli még is próbált uralkodni arcizmain.
-Mit értesz ezen? – Értetlenkedtem és az arcomon lévő mosoly helyét, most az aggodalom lett úrrá.
-Mostanában furcsa farkas teremtmények mászkálnak erre. Bella meg, egy fura fickóval járkál akinek mindig fehér a bőre és fura kinézete van és a nők valahogyan megrészegülnek a közelében.
-Érdekes. – Hümmögtem. – Valakivel csak lehet beszélni. – Folytamat a kérdezősködést.
-Igen. El is kértem a számát. Itt van hívd fel és ő segíteni fog neked.
- Köszi Mary néni isteni vagy. – Elindultam a telefonhoz miközben Mary kifelé igyekezett.
-Ugye nem baj ha én most vissza megyek a boltba dolgozni drágám. Ha kell valami nyugodtan érezd otthon magad.
-Köszi, szíja. -Intettem neki, eresztettem még egy mosolyt majd a telefont leemelve elkezdtem tárcsázni a számot. Elkezdett kicsöngni. Egyet, kettőt, hármat … hatodikra hirtelen egy öreg ember hangja szólt bele.
-Igen tessék? Ez is itt a Black lakás. Kivel beszélek
-Ő jó napot kívánok. Ön Jacob Black édesapja ugye? Én Melissa vagyok. Melissa Creven. Szeretnék beszélni az ön fiával ha netalántán otthon van. Nagyon fontos és nem tűr halasztás. Egyenesen Kaliforniából érkeztem.
-Ó Melissza, a fiam most nincs otthon. Esetleg ha gondolod visszahív téged ha igazán fontos az ügy.
-Higgye el. Azt hiszem, a fia egyenesen ki fog borulni ha ezt a hírt meghallja. Fogalmazzunk úgy már Kaliforniában is történnek fura eltűnések, amiket nálunk nem a farkasoknak rónak fel hanem valamiféle vérszívó megnőtt állatnak …
Ezek után mély csönd telepedett a telefon vonal másik végében, majd az öreges hang újból megszólalt.
-Ó, értem – Akkor minden képen szólok a fiamnak. Azt hiszem sejtem mit akarsz neki elmondani. Azért ezt a dolgot rátok hagyom.
-Köszönöm a segítséget.
-Én is, hogy hozzánk fordultál.
Letette a telefont és én fáradtan rogytam a székre. Levegőre vágytam, de Mary néni azt mondta, itt már semmi sem olyan mint régen és ha mászkálok is maradjak bent a Forks-i városban. Úgy gondoltam felviszem a cuccaimat. Fent kipakoltam miden kis apróságot a régi kis szekrényben. Még Tom készítette nekem, mind minden mást ami itt van. A két gyerekük, messze laknak már. Az unokanővérem ha jól halottam Angliába utazott míg az unokaöcsém Írországba. Legalább annak örültem, hogy nincsenek annyira messze egymástól. Ahogy elnéztem a képeket már nem azt a kis önfeledten vigyorászó kislányt láttam aki voltam egykor. Ahogyan elgondolkodtam hirtelen megcsördült a telefon én meg úgy rohantam le mintha az életem függött volna rajta. Jacobra számítottam, ám mikor felemeltem a telefont, egy olyan hír ért ami egyből levett a lábamról.
-Mel, kicsim. Itt a keresztanyád. A szüleidet, sajnos… megölte valami és az a helyzet, hogy sajnos a családodból még egy páran meghaltak. A szomszédokat is megölték. Szeretném ha ott maradnál Forksban, és nagyon szépen megkérlek ne gyere ide. Túl veszélyes. Most mennem kell légy jó.
A telefon vonal megszakadt. Én csak ültem és bámultam magam előtt. Nem fogtam fel mi is történt, majd az újbóli telefon csörgés térített magamhoz.
-Igen? – Mondtam még mindig félig kába hanggal.
-Jó napot Melissával beszélek? Jacob vagyok. Apám mesélte, hogy Kaliforniába fura dolgok történnek, szeretném megtudni mik és azt is neked mi közöd van ehhez.
-Igen Melissa vagyok, kérlek gyere ide. – Megadtam a címet, majd miután elköszönt letettem a telefont. Elgondolkoztam és miközben gondolataimban mélyedtem, a medálomat szorongattam amit csecsemő korom óta a nyakamban hordtam. Fura bizsergő érzést éreztem a véremben emellett egy fura édes illat szált kint a levegőben. Ahogy próbáltam az ablakhoz sétálni, hátha jobban leszek de ettől a szagtól majdnem, hogy rosszul lettem. Ekkor csak ennyit mondtam hangosan. – Azt hiszem már itt is elkezdődött…
Ahogyan ott ültem. Várva arra Jacob talán tudd segíteni, hirtelen valami uralma alá kerített … valami amit eddig még sohasem éreztem. Valami olyan dolog, amit haragnak hívunk. Valaki felelős volt mindezért. Valaki megölte a szüleimet, a családomat. Mindenkit aki számomra fontos volt. Számomra, már csak a nagyszüleim maradtak. Ha jól kivettem keresztanyám szavait, neki is talán pár napja, lehetett. Még is nem tudatom, ki lehet ez aki véren táplálkozik. Voltak tippjeim, de azt hittem a vérszívók már réges-régen eltűntek. Ha a sorsnak netalántán lenne olyan csúnya fintorra, hogy még is életben hagyott volna egy-kettőt biztosan nem mészárlással hívták fel magukra a figyelmet. Ahogyan ezen gondolkoztam hirtelen, kopogtattak. Beengedtem azt a fiút aki álmaimban kísértett már régóta. Nagyon jól tudtam ki ő, be sem kellet mutatkoznia. Az arca a vonásai talán keményebbek lettek, és talán megint nőtt pár centit. Mégis ő volt az. Jacob Black a fiú az álmomból.
-Szia. – Nyújtottam a kezem. Ő várt néhány percet, majd aztán ennyit mondott.
-Inkább ne. Amíg nem ismerjük egymást.
-Jól van. – Mondtam kissé csalódottan.
-Szeretnék mindent megtudni, amit mondani tudsz és ha gondolod, én is elmondom mi is a helyzet.
-Szóval. – Kezdtem bele miután becsukta az ajtót és a konyhában mind a ketten a kis bár asztalhoz telepedtünk. – A szüleim mindenáron azt akarták jöjjek ide. Ennek volt más oka is az, hogy rólad álmodom már egy csomó napja, de a másik ok ez a sorozatos gyilkolás. Akik eltűntek, azok sohasem kerültek elő akik meg még is, azoknak az összes vérét kiszívta valami. Arra gondoltam esetleg … – Erre Jacob félbeszakított.
- Azt akarod mondani, egy vérszívóra gyanakszol? – Hüledezett. Olyan arcot vágott mintha … mintha ő maga sem akarta volna elhinni a feltételezéseimet.
- Figyelj. – Folyattam. – Onnan sejtem, hogy erről van szó mert akiket megharaptak és életbe maradtak csatlakoztak és tovább gyilkoltak.
Ekkor a fiú teljességgel megremegett. Kezeit ökölbe szorította, majd nagyon nehezen erőt vett magán és a szemembe nézett.
- Nézd Melissa. Azt hiszem, a feltételezéseid igazak. Bár nálunk, nem igen találtak túlélőket. Igazán , nálunk is sorra tűnnek el a turisták. Forsk lassan, de biztosan egy szellem várossá fog alakulni. Az a legnagyobb baj vannak, … vannak olyanok akik nem.
- Nem ember véren élnek? -Szakítottam félbe mert láttam az emlék valami olyan dolgot idéz föl benne mely nemrég hagyott mély fájdalmat benne.
- Ezt igazából, egy Doktor Cullen nevezetű ürge tudná neked elmagyarázni. – Mélyen kimérten ejtet ki minden egyes szót. Ám mikor a férfi nevéhez ért szinte a gyűlöletet érezni lehetett rajta. – Ha akarsz menj be hozzá. Biztosan, … biztosan dolgozik. Tőle megkérdezheted. – Ezektől a szavaktól már, már remegett a szája. Én gyengéden rátettem a kezem, elmosolyodtam, majd ennyit mondtam.
- Nem Jacke. Halottam már, hogy Bella az egyikükkel járkál. Nem erre vagyok kíváncsi, hanem arra te mit tudsz. Most képes lennél odalökni egy … vámpírokkal teli házba azért, hogy megtudjam mi folyik itt? Ezt te sem mondhatod komolyan védelmező! – Minden egyes szót gondosan fogalmaztam meg és figyeltem a reakcióját. A védelmezőre azonnal felkapta a fejét és tátva maradt a szája.
- Honnan tudod? -Kérdezte végül.
- Látom nem figyelsz a részletekre. – Mondtam morcosan. – Már három hónapja szerepelsz az álmaimba hol így, hol úgy. Mikor megtudtam, hogy vérfarkas vagy nem tudtam elhinni az álmomnak. Mikor aztán édesapáddal beszéltem, ahogyan ő reagált kezdtem úgy érezni ez az egész nem csupán álom volt. Azért utálod őket, mert az összes legenda szinte arról beszél, hogy vérfarkasok és vámpírok nem kedvelik egymást. Kifejezetten az ellenséged, legyen akármilyen vérszívó is. – Erre valamiért már nekem is csikorgott a szám, nem tudom miért. De maga a gondolat, hogy itt már kézzel fogható dolgokkal dobálózok, kicsit kezdte a bátorságom elvenni. – Tudom nagyon jól, Bellához több részben kötődtél mikor kicsik voltatok. Azt sajnos, nem tudom mi történt amióta… amióta anyámék leléceltek velem. Azt viszont tisztán látom, te szenvedsz miatta, ő viszont azt a másikat választotta.
Mély csönd lett. Jacke leeresztette a fejét és hosszú percek teltek el. Percek mely valamiféle időt kattogtak a fali órán azért, hogy mi földi kis védtelen halandók, érezzük mennyire is telnek el napjaink hátralevő maradék kis szánalmas életünkből. Percek mely legtöbbször egy élet végéhez vagy új fejezetéhez vezethet. Percek amik mostanában az idegeimre mentek. Végül eszembe jutott, számomra ezek a percek, már csak napok kérdése. Aki megölte a családom bizonyára tudja már létezésemnek titkát. Ide fog jönni és megfog ölni. Az okát nem tudom. Sajnos. Bármennyire is kattogott továbbra kíméletlenül, tovább a másodperc mutató ezzel elvéve életem utolsó napjainak értékes percét, én még sem türelmetlenkedtem. Miért? Nem tudom. Én afféle lány voltam, aki képes volt még a legkínosabb perceket is kivárni mindenféle türelmetlen mozgolódás és nyöszörgés nélkül. Végül még is megszólalt.
- Tudod. Nagyon rendes lány vagy… én itt siratom a lehetőségeimet. Azt, hogy szinte már-már felesleges időt pazaroltam egy olyan, … olyan lányra aki olyanokkal lóg… közben itt sírok neked és húzom az időt. Mindeközben csak most kezdem felfogni agyilag, te is veszélyben vagy. Ha a szüleidet megölték, mindenkit aki a közeledben volt. Igen talán igazad van. Valami miatt a családodat kíméletlenül kiakarják irtani.
Ez még attól sem riasztotta el őket, hogy még szegény szomszédokkal is kel végezniük. Egy ilyen mikor szomjas, nem foglalkozik vele ki milyen ártatlan. Egyszerűen kiszolgálja magát, mint egy gyors étteremben… Nos, miután szépen elmesélem neked mi a helyzet Bella közös volt barátunkkal. Mert számomra nem az már … szépen fogod magad és eljössz innen a családoddal együtt hozzánk. Ott megtudunk védeni titeket. Itt nem. Ez…, ez sajnos már az ő földjük. – A fiú teljességgel meghatott, és végre kezdtem úgy érezni talán kezd élni azokért az apró örömökért is mint az én szánalmas életem.
- Szerettem Bellát. A magam módján, de ő arra a …. szóval rá várt. Még akkor is mikor reménykedtem van remény. Buta álom egy buta kisfiúnak. – Húzta el kínosan a száját.
- Bellának sohasem volt valahogy, ereje foglalkozni azokkal akik halandóként szeretnék. Tudom hülyeség … még is olyanok voltunk mint két testvér. Mielőtt általánosba ment még visszaintet, mert másik iskolába járt … azt mondta: Ne aggódj Mel. A te arcod semmiért sem felejteném el soha. Mi elköltöztünk kicsit távolabbra, mert édesapámnak nem voltak valami jó lehetőségei munka terén miután leépítették. Én meg vártam, csak vártam. Telefon, vagy posta amit édesanyám talán majd felolvass vagy én hámozom ki miközben megtanuljuk hogyan kel írni. Ám a levél csak nem jött. Teltek az évek. Azt gondoltam talán én nem voltam neki túl jó? Fogalmam sincs. Annyi biztos. Vámpír ide vagy oda, … a családom félig kihalt. Ha a nénémék is meghalnak, egyke leszek és akkor… Jacke feltudod fogni? Nem tudom kihez tartozzak. Kiben bízzak. Egyáltalán kiben kapaszkodjak meg mikor egyedül maradok. – Ekkor már a könnyeimmel küzdtem és most én néztem a padlóra. – Olyan nehéz. Miért nem lehetek normális? Fura dolgok jelennek meg álmomban, ami nem én vagyok … még is azzá válok. Jacke én nem akarok olyan lenni. Nem akarom, hogy felhasználja a dühömet akárki is. Csak én, de nem akarok senkit bántani érted? Én … – Ekkor a fiú gyengéden átölelt és megnyugtatott majd ennyit mondott halkan.
- Azt hiszem, nagyon is jól áttudom érezni milyen cipőbe is jársz. Én is így voltam. – Kicsit elhajolt, én végre felemeltem a fejem. Belenéztem a szemeibe ami most olyan világos barna színű volt mintha a nap szívta volna ki. Melegséget árasztott magából. Gyengéden letörölte a könnyeim majd folytatta tovább. – Mikor én váltam azzá ami vagyok, én is így éreztem. Féltetem az apám és az aki számomra fontos volt, de Bella. Számára egyetlen egy rögeszméje van ő is azzá akar válni …- Ekkor felszisszentünk mind a ketten. Olyan volt mintha valami halálos ítéletet mesélt volna, egy illetőről aki számunkra közel állt, még is tova siklott az elmúlt évek és a történések miatt.
- Számomra olyan ez az egész, mintha-mintha egyszerűen képes lenne bármit megtenni azért, hogy hőn áhított pasijával együtt legyen. Még akkor is, ha még ez akár egy másik életébe kerül. Nem tudom hogyan lehet ennyire eszelős …
- Na igen. Eszméletlen, hogy a szerelem mennyire képes emberek fejét eltekerni. - Mondtam szomorú gúnnyal kissé féltékenyen is. Sajnos nem tudtam a szerelem mi. Sohasem volt részem sem abban, hogy én adhassam, sem abban, hogy nekem adják. Noha a szerelem buta kis minden apró leírását ismertem, az én szívem mintha nem lett volna még felkészülve rá.
- Na jó. – Csapta össze a tenyerét, levett egy zsepit a zsebkendő tartóból, ami tőlünk nem messze volt. Hihetetlen, de én nem vettem észre ő hogyan tudta , hogy ott van ? Végül átadta, és én miután kifújtam az orrom elraktam a kissé megviselt zsebkendőmet , figyeltem rá .
- A fő problémánk nem Bella lelki mivoltját megvédeni, ő eléggé érett, hogy ezt maga is eltudja dönteni . Meg kell tudunk ki vagy. Most, … most kénytelen leszek haza ugrani. Vannak kötelességeim . Ám kifaggatom az ismerőseimet. Hátha valaki tud valamit. Azért ha lehet kérdezzed meg a nagyszüleidet. Holnap érted jövök és a családodért.
- Rendben. – Mondtam kissé szomorkásan. Kiindult az ajtó felé ám félúton megállítottam.
- Jacke.
- Tessék? - Fordult meg még az ajtóból.
- Köszönök mindent.
- Jaj már. -Legyintet és tova tűnt. Nem figyeltem mivel tűnik el csak a hangjáról ítéltem, hogy autóval.
Ahogyan ott álltam egyszer csak Spike simult hozzám. Apró kis termete, arra emlékeztetett, ha már más nem ő itt van velem. Megfogtam és felvittem magammal a szobámba, majd szépen lassan, de biztosan átadtam magam a fáradtságnak. Este nagyon késő volt mikor meghalottan, hogy az ajtó becsapódik. Ám nem Tom bácsikám volt, nem is Mary nénikém. Lesétáltam a lépcsőn , fura érzésem lett, a kutyát fent hagytam a szobába mert még aludt. Ahogy egyre jobban közeledtem lefelé az a szag… úristen mi ez a szag? Ez az édes szag… ráadásul vérrel keveredve. Rosszul lét kerülgetett, és a medál a nyakamban most egészen forró lett, hirtelen beszélgetést halottam ám ez nem szóval történt, a fejemben haltam. Már ketten voltak bent, elkezdtek felborítgatni mindent. Én azonnal megfordultam és amennyire csendben lehetett felrohantam. Ám valószínűséggel még sem sikerült olyan csendben, mert pár perc múlva már az ajtón dörömböltek. Kétségbeesett voltam, a táskámba belegyömöszöltem mindent ruhám ami van. A praktikus hátizsák még azt is megengedte, hogy azt az apró kis kutyát abba a részbe tegyem ami viszonylag hálóval borított még is zárható volt, így aztán hirtelen a vállamra kaptam a táskát. Felálltam és eszelősen próbáltam kitalálni mit tegyek. Egy hang hirtelen megszólalt és ennyit mondott. : Az ablak ! - Gondolkodás nélkül kinyitottam az ablakot és majd nekifutásból kiugrottam. Őrültség … egész addig annak tűnt míg végül nem landoltam sikeresen a fa tövébe. Amilyen gyorsan tudtam lemásztam. Még mindig dörömbölnek, még mindig a nevem kiáltják. Futás !! Bele a fergetegbe, ész nélkül, semmi gondolkodás . Kapkod a lábat, mondtam magamnak. Jó futó voltam, de vajon meddig bírom? Tudtam ezeknek egy fa semmi akadály, az pedig, hogy futásban is valószínűleg leköröznek, az is biztos. Semmi esélyem. Most itt meghalok. Spike … na majd ha úgy van Spikeot elbujtatom egy levéllel, amin megírom elbuktam és ezzel vége a családomnak. Sötét volt , a hold félhomályba akkora lámpásnak tűnt mintha a valaki csak az én kedvemért kapcsolta volna fel a lámpát, hogy lássam merre kell menekülni, majd végül … egy alagút! Egy francos alagút, benne egy farkassal … egy hatalmas nagy farkassal, szuper. Ám, amire nem gondoltam testem minden porcikája semmi gondolkodás nélkül úgy esett be az alagút szájába mintha mindig csak erre lett volna felkészítve. Hirtelen nagy mozdulattal, bezártam a nyílást és hirtelen ott volt ő, és befogta a számat.
- Most maradj csendben kérlek. A nagyszüleid biztonságban vannak. Minden rendben lesz. Most eljössz velem a La pushba. Ne kérdezz semmit, csak gyere utánam és próbáld tartani a tempót. Amíg itt vagyok, addig nem ölhetek vérivót, csak a mi területünkön...
Eszelősen minden további nélkül, nem engedve a józan ész gondolatának sem egy másodpercet azonnal Jacke után fordultam . A hosszú alagút végén egy ösvényre értünk ahol mikor felálltunk megragadta a kezem és elkezdtünk futni. Tudtam az előbb farkas volt még, de most miattam nem változott át. Ezért rohantunk. Úgy éreztem lassan telnek a percek. Talán nem is percek órák teltek el kifulladva, néha-néha megállva elellenőrizve érezzük-e már a szagot ami veszettül kerget minket. Mikor végre beértünk a rezervátum területére én a kimerültségtől a földre estem táskám mellettem hevert és a nagy rohanás közepette teljesen megfeledkeztem arról, hogy szegény kutyus újra visszaaludt. Feküdtem, a hideg földön, izmaim nem voltak képesek engedelmeskedni . Ekkor mozgolódást halottam, majd forró karok öleltek át és megindultunk . Hamarosan egy öreg ember tett hideg vizes borogatást a homlokomra, miközben Jacke a nagyszüleimet szolgálta ki . Lassan felültem és rájuk néztem . Spike mintha csak így akarta volna meghálálni mindazt amit érte tetem az éjszaka folyamán, szüntelen nyalta a nyakam végül az ölembe mászott és mély álomra hajtotta fejét ismét .
- Mennyit aludtam ? - Fordultam Maryhez . Ő megrázta a fejét jelezve , hogy most nem neki kell beszélnie így Tom vette át a helyét . A jó öreg Tom aki szintén mint Mary nénikém egy nappal sem öregedett meg . Komoran nézett rám és megszólalt .
-Lehet nem épen ez a megfelelő alkalom minderre. Úgy érzem végre tudnod kell a meggyilkolások egyik okát . Azt főleg miért van mindez, és mi is vagy igazából. A családod pont ezért menekült el veled régebben fejvesztve, de nagyon jól tudták nem tudják megakadályozni. A születéseddel, felkeltettél pár ember figyelmét és most … most végre nagyon is jól megtudod mindez miért is van. Ám hidd el, talán nem fogsz neki örülni. Talán annak sem, kinek és minek a hibájából volt mindez. Ám ami fontos mindennek ellenére, te ahogy látom … te megcáfoltad mindezt amit a rokonaid valaha is feltételeztek rólad és a véredről .
Folyt köv. |
|
|
- March 15 2010 20:50:04
Kedves lady !
Gratulálok, sok munkád lehet benne!
De ez már kisregény, nem novella!  Persze ez nem baj, csak nem tudom hányan fogják türelemmel végigolvasni.
Érdekesen alakul mindenesetre.
Szeretettel. szisz |
- March 16 2010 08:04:08
Szia,... hát sorozat, a Wordben csak 3 oldal szóval , a többi fejezethez képest ez egy kiss semmiség.
Ez csak az első rész... van még 23. xD
Kitartás amúgy a linkinlady.gportal.hu( Wolflady Fanfiction Site) oldalamon elérhető csak gondoltam ide is áttöltöm aki nem látogatja azt az oldalam. |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. April 19. Friday,
Emma napja van.
Holnap Konrád, Tivadar napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
