|
 Vendég: 2
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,200
Nem aktiváltak: 0
|
|
_Idős asszony emlékezése fiatalkori, be nem teljesült szerelmére és későbbi életére, múlt és jelen ütköztetése
Gy.
Megtört életek
Az asszony gondolataiba mélyedve ült a fotelben. Számolatlanul mentek el mellette a percek, melyek óráknak tűntek. Mereven nézte a képet a virágos tapétán. Az árnyak lassanként beborították az ülő nőalakot és a sötét kis sarkot.
Száműzött tárgyak. Elrejtett, görcsösen felejteni akart relikviák egy fájdalmas múltból.
A férfi fekete szemei csillogtak a vidámságtól és az izgalomtól. A tánc elragadta őket, észveszejtő gyorsasággal forogtak a zene ritmusára. A lány szédült. A férfi vállára hajtotta a fejét. Alig észrevehető gyengéd érintés, leheletfinom simogatás térítette magához.
-Ilonka, jöjjön, igyunk valamit! – hallotta a férfi jól ismert, megnyugtató hangját.
Felhörpintették a kis borospohár tartalmát, majd tétován nézték egymást. A szilaj hangulat már nem táncra hívta őket.
-Bálint, beszélnem kell magával! – súgta Ilona a férfi fülébe.
Röpke pillantás az „öregasszonyok” padja felé. Búskomor, sorvadt, fiatalságukat eltemető lelkek. Nevetésük örömtelen, száraz, mint az utcán felszálló por. Nyelvük éles, mint a penge.
A férfi bólintott. Elindult kifelé a pajtából. Ilona követte.
A kert végében, a késő esti sötétségben biztonságban voltak a tolakodó tekintetek elől.
Bálint karjába zárta a lányt, aki remegve simult hozzá. Rövidesen azonban Ilona eltolta magától a férfit és komoly tekintettel szembefordult vele.
-Bajban vagyunk – kezdte kétségbeesetten, kezét tördelve. – Anyám hajthatatlan.
-Nem egyezik bele? – A férfi hangja aggodalmat és haragot sugárzott.
-Nem, mást választott. De én soha nem leszek azé a férfié – kiáltotta Ilona határozottan.
Bálint megfogta a lány két kezét, és finoman maga felé fordította. Mélyen a szemébe nézett és hátborzongató nyugalommal, halkan magyarázni kezdett, egy olyan ember elszánásával, aki már régen átgondolta a helyzetet és nem lát más kiutat:
-Ilonka, maga most visszamegy a táncolók közé. Később én is követem. Hazamegyek, azt mondom, fáradt vagyok. Ugyanezt kell tennie. Próbáljon meg összecsomagolni, úgy, hogy az anyja ne vegye észre. Érti?
-Igen – bólogatott a másik ijedten, valójában fel sem fogva a szavak értelmét.
-Hajnalban várom magát a pataknál, ahol találkozni szoktunk.
-Igen – motyogta Ilona bódultan.
-Mi van magával? Hiszen reszket.
Vállára terítette a kabátját. A lány szinte önkívületbe került.
-Megszökünk – mondta ki Bálint a döntő szót. – Én bárhol nyithatok műhelyt, megállok a magam lábán.
-Ilona! Hát nem akarja? – kérdezte kisvártatva ingerülten, látva a lány tétovázását.
-Megszökni? Itt hagyjam anyámat? – kérdezte Ilona, mikor kissé magához tért.
-Egy zsarnokot? Erőszakkal nem adhatják férjhez.
-Mindent anyámnak köszönhetek, akármilyen is. Felnevelt. Egyedül. Ő özvegy, én félig árva. Nem mehetek el. Nem győzi a munkát.
Bálint tehetetlenül tárta szét a karjait. Nem számított ellenkezésre. Értelmetlennek, tűrhetetlen aggályoskodásnak tűntek a lány szavai.
-Az anyja nagyon fiatal még. Férjhez mehetne. Nem lenne magában.
-Nem fog. Konok asszony. Amit egyszer kimondott, ahhoz foggal-körömmel ragaszkodik. A birtoknak egyben kell maradnia. Ha megházasodik, a többi gyereknek is juttatni kell az örökségből. Ezért maradt így minden, pedig sokan kérték.
Erre nem volt mit mondani. Bálint is ismerte a falu íratlan szabályait.
-Mégsem helyes ez – szólalt meg kisvártatva keményen, határozottan. - Az ember boldogsága fontosabb, mint a birtok.
-Minden nap emlegeti, mekkora áldozatot hozott értem. Nem lehetek önző –felelte Ilona meg-győződés nélkül, könnyeivel küszködve.
….A birtok egyben maradt, de rövidesen elvették a kommunisták. Csatlakozni kellett a téeszhez, nem maradt semmi, csupán a konyhakert.
De a boldogság?
A képen a kis patak látszott, amelynek a partján azon a hajnalon Bálint várakozott. Kettejük új életének reményével a lelkében. Izgatottan, de bizalommal. Kitartással.
Évtizedek teltek el azóta. ….Szinte az egész élet. Azt az érzést azonban a szürke hajú, megtört kis Ilonka néni még mindig fel tudta idézni.
Kínos, görcsös elhatározások és megtorpanások éjszakája volt. Zokogás és elszánt bizonyosság váltakozása. Szembeszállás a szokással, az előítéletekkel, a falu erkölcsével.
Aztán felvirradt az új nap. Erősen sütött be a házacska ablakán, felébresztve a benne alvókat. Ilonát az ágyon fekve találta. Nyitott szemekkel. Álmatlanul. Zilált hajjal és vörösre sírt szemekkel. Nem szökött el.
Élete során minden nap kísértette annak az éjszakának az emléke.
„Elrontottam az életemet” – futott át az asszony agyán.
Keserves évtizedek összemosódó emlékképei. Meg nem értés és meg nem értettség. Gyűlölet és durvaság. Verés. Őrjítő bizalmatlanság és megalapozatlan féltékenység. A nehéz munka és a magánélet nyomorúsága. Összeroppanás és újrakezdés. A lélek fájdalma legalább olyan erős volt, mint a testé.
És az anyja? A női odaadást erőszakkal kikényszerítő asszony, a kíméletlen, magányában kemény-rideggé vált, sérült ember? Talán egyszer belátta, hogy tévedett.
Bálinttal három évtizeddel később találkozott újra, már a válása után. A férfi boldogtalan házasságban élt. Elköltözött a faluból, csak látogatóba érkezett haza. Az utcán keresztezték egymás útját. Szótlanul meredtek egymásra. Nehéz volt kérdezni, de válaszolni is.
Bálint szólalt meg, lemondóan, de árnyalatnyi remegéssel a hangjában:
-Hallom, elváltál.
-Igen, sikerült – felelte Ilona zavartan.
-Újra férjhez mentél –Szavai szinte vádlón hatottak.
-Igen. Egy rendes férfihez, aki megszabadított a múltamtól. – Ilona elfogulatlannak akart látszani, nem akart tudomást venni a férfi hangjában bujkáló keserűségről.
-Ha tudtam volna, hogy képes vagy elválni tőle, soha nem nősülök meg. Vártam volna rád – felelte Bálint csendesen, a belső vihart legyőzve, mint aki tudja, hogy a múlt végérvényesen lezárult. Jelenük és jövőjük a közös múltban gyökerezik, de ami ezután jön, az az értelmetlen magány a szabadulás reménye nélkül.
Súlyos szavak. Átható tekintet, feltörő emlékek. Már nem fiatalok, nem könnyed szerelmesek, hanem háborúban – házasságban megedzett, érett emberek. Unokákkal. Az újabb generációval, akik már maguk döntenek a sorsukról. Nem a falu erkölcse.
A férfi kezét nyújtotta. Lassú, kimért léptekkel indult meg a főutcán a buszállomás irányában. Hazafelé…
Visszafordult, intett, majd befordult a sarkon és eltűnt.
Soha többé nem látták egymást.
Ilonka néni a végtelennek tűnő időben számtalanszor újraélte életének minden napját. Keveset mosolygott, az unokái látták csak néha-néha vidámnak. Ideges volt, türelmetlen. Már nem tudta értékelni a jót, ami vele történt. Eljegyezte magát a bánattal.
A virágos tapétán a megfakult, halvány kép kíméletlen őszinteséggel emlékeztetett egy hajnalra, amelynek soha nem lett vége. Ott lüktetett az asszony minden idegszálában, kínzó végtelenségével, gyötrő változatlanságával.
Nem tudott felejteni, sem megbocsátani.
Csak a képben élt már és az egykori szerelem régen halott, meddő lángjában.
|
|
|
- July 30 2010 11:07:26
Kedves Charlotte!
Gyönyörű és egyben nagyon szomorú is ez a történet, amire azt mondanám, nem egyedi. Régen sok olyan házasság köttetett, amit a fiatalok feje felett a szülők döntöttek el, határozták meg, hogy ki kihez menjen. Úgy is szokták mondani: "Suba a subához - Guba a gubához". Az volt a szerencsés aki olyanhoz mehetett feleségül, akit egyben szeretett is.
A történetbeli asszonyt valóban már csak az emlékek tartották életben.
Nagyon tetszett ez a novella, gratulálok hozzá!
Üdv.: Torma Zsuzsanna
 |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. April 19. Friday,
Emma napja van.
Holnap Konrád, Tivadar napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
