|
 Vendég: 6
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,202
|
|
_Aki olvasta az rId?zavarr1; c. Regényemet, annak új élményekkel szolgálhat ez az írás, mert még én is meglep?dtem...
Ketangu elindul
Kicsit hosszú novella
Maróti László
1. rész
Eddigi életem egyetlen nagy zavargása az id?nek. Nem tudnék számot adni róla, hogy ennyi különböz? helyszín és id?pont élménye hogyan férhet el az életemben. Néha magam is meglep?döm, hogyan képes olykor annyi, a maga idejében néha egészen lényegtelennek tetsz? esemény emléke el?pattanni... minden bizonnyal agyam valamelyik hátsó zugából. Pedig nem egyfajta idegeimmel játszó jóindulatú betegség ez. Mint annyi más embernek, nekem is van családom, szeretett gyermekeim, akik után vágyakozom bárhol legyek is: egyszer? hajóorvosként tengeren, a Holdon, akár egy másik naprendszerben. Éppen ez a családomra való emlékezés képessége adja azt a biztos pontot, amelyhez bárhol és bármikor viszonyíthatom a körülöttem zajló események valódiságát. Ha engem valaki hipnotikus álmomban rvinne elr1; egy holdutazásra, nyilván nem gondolnék a családomra és általában nem gondolnék semmi egyébre, csak a holdutazásomra...
Emlékezetemre szinte büszke vagyok. Nincs is ebben semmi különös, hiszen sokat utaztam és közben megszámlálhatatlan, köztük több, már-már a hihetetlennel határos kaland gazdagította emlékeim tárházát. Noha legtöbbször nem tudtam elfogadható magyarázatát adni a velem történteknek, mégis igen nagy felel?tlenség lenne t?lem, ha ezekr?l hallgatnék.
A kétségtelenül legfelfoghatatlanabb és legkülönösebb emlékem az volt, amikor w22; pedig talán közben évek teltek el w22; kétszer kerültem ugyanabba az id?be és ugyanarra a környékre. Tehát w22; surprise! Surprise! w22; valahogyan visszakerültem oda, ahol egyszer már megpróbáltam segíteni az ottél?knek azért, hogy elkerülhessenek sok-sok félreértést, félremagyarázást, felesleges harcot, amelyek azután megosztották ?ket, mivel képességeik, lehet?ségeik nem engedték úgy érzékelni a természetet, mint ahogyan például én. Mert én látok. És nemcsak fényt meg árnyékot. Második ottjártamkor mégsem ismertem rá a helyre és így arra a hatalmas lehet?ségre sem, hogy fejl?désüket végre helyesebb irányba terelhetném. Akik engem ide-oda helyezgetnek az id?ben, odatettek harmadszor is, méghozzá egy kicsit tovább az id?ben, hogy ilymódon tényleg észrevehessem a két korábbi látogatásom összefüggéseit. Ennek köszönhet?en találkoztam éppen egy olyan személlyel, aki ─ mint ez kiderült ─ jelen volt, részese volt az eseményeknek az én két els?, szerencsétlenül sikeredett munkálkodásomkor.
Halkan kérdezem: meg lehet ezt tenni az id?vel? Talán az a bizonyos Öreg, aki egyszer megmutatta nekem a Minden-t, lehet, hogy ezalkalommal teljes munkát akart végezni és kérésem, könyörgésem nélkül ? maga mutatta meg, hogy ha ez tényleg képtelenségnek t?nik is: múlt, jelen és jöv? elférhet egyetlen pillanatban s ezt nekünk, embereknek, így kell elfogadnunk. Ott, kint, nem számíthatunk a három dimenzió örökérvény?ségére...
Amikor e sorok írásába kezdek, akkor tehát már a harmadik kényszer? LKX-látogatásomon is túl vagyok. Szinte letaglóztak a Ketangutól hallottak, mert azok fényt derítettek az els? ittléteimkor átélt tragikus események igazi hátterére. Annál a népnél, amelynek falujában immáron harmadik ízben adódik alkalmam élni, könnyen ráismertem a nyelvre, amikor azt az eszmélésem utáni pillanatokban meghallottam. Ez a hauk népe, akik el?tt els? ittjártamkor teljesen ismeretlen volt a gonoszság, a megtévesztés, az eszméken alapuló életcél, életértelem és sok hasonlóan kiizzadott fogalom, valamint azok a viták és harcok, amelyek az említettek együttjárói. Ezért érthet?, hogy szókincsükb?l hiányzott az érzelmeknek minden olyan kifejezése, amelyeknek ellentétét sem ismerték. A hauknak ugyanis hiába beszéltem volna igazmondásról, amikor nem ismerték a hazugságot, a becsapást és az álnokságot vagy a félrevezetést. Számukra az ?szinteség annyira természetes volt, hogy azt értelmetlen lett volna névvel illetni.
Az LKX-en él? népek csak fényt és árnyékot látnak, amely meghatározza fejl?désük ütemét is. El?ször az ámákkal ismerkedtem meg. Egy alkalommal barátom, Negyvenöt az LLX-r?l vitt kirándulni az LKX-re. Azt hittem jobban vigyáz majd rám, de egy erd? szélénél valahogyan mégis elvesztettük egymást. Kés?bb azután meggy?z?désemmé vált, hogy szándékosan hagyott magamra a különös lények telepe közelében, hadd lássam, mennyire az emberhez hasonlóan alakul az életük.
Ezek az ámák a természettel újra és újra összeütközésbe kerülnek, de megoldásként inkább alávetik magukat a felfoghatatlannak, a megmagyarázhatatlannak, amelyeket inkább eszmékkel támasztanak alá, a vezetést pedig az állandóan egymást leküzdeni akaró rNagy Tanítók-ra bízzák. Az ámákkal szemben a hauk, akik csupán néhány napi járásra laknak az ámáktól, megpróbálják kivédeni a természet okozta bajokat, gondokat és meg sem fordul a fejükben valamiféle megfoghatatlan sorscsapás köntösében elképzelni azok eredetét.
Az ámáknál töltött id?m harccal és sok vérrel végz?dött, de amikor láttam, hogy ebb?l sokan hajlandóak voltak levonni a tanulságot, nyugodtabb lélekkel indultam más vidékek felé. Egy olyan áma társaságában keltem útra, akinek feltett szándéka volt új ismereteit megosztani egy másik néppel. Igaz ugyan, hogy annak a népnek Nagy Tanítója akart lenni, de ebben nem gyanítottam bajt, ha tényleg haladó terveket hordoz a tarsolyában. Kés?bb azonban kiderült, hogy a hauknál - társam hatalmas csalódására - szabad volt a t?z okos használata. Az én hatalmas csalódásomra pedig kiderült, hogy Orua - így hívták az ámát -, els?sorban is Nagy Tanító akart lenni még akkor is, ha a magával vitt réletszemléletr1;-et alapjában kellett megváltoztatnia. Így aztán egy békében él?, soha er?szakot nem ismert nép életét forgatta föl, amelynek nyomait bizonyára soha nem sikerül már emlékezetükb?l kitörölni.
Megértheti az Olvasó, hogy Ketangu kalandjainak hallatára több személyre és helyszínre is ráismertem, de ezt új barátomnak nem árulhattam el. Az ? "kívülállósága" több megdöbbent? magyarázattal szolgált néhány olyan emlékemre, amely az azóta eltelt életemben sokszor kínzott meg, ha eszembe jutott.
Ha író lennék, bizonyára hagynám, hogy az Olvasó maga ismerjen rá a körülmények ismétl?désére.
Ez a kalandom, mint életemben olyan gyakran, most is egy tengerparton kezd?dött. Mint legtöbbször, most sem tudtam róla semmit, hogy hogyan kerültem odatámasztva-leültetve a sekély parti vízbe. Arra eszméltem, hogy nyári melegben lágy szell? ébresztget s a közelben hangokat hallok. T?lem húsz méternyire férfiak gyülekeztek. Úgy átnéztek rajtam, mintha nem is ülnék ott a vízben. Egyik?jük kiáltott, hogy ha együtt van mindenki, indulhatnak fát vágni, mert maholnap már nem lesz min megf?zni az ételt. Olyanok voltak, mintha emberszabású elefántok lennének, csak az ormányuk hiányzott és emberi módon, a rhátsór1; lábukon jártak: nos, nekem kimondottan ismer?snek néztek ki, hiszen éppen olyanok voltak, mint az ámák. Az ámák és a hauk. Mire teljesen magamhoz tértem, világossá vált, miért értem én a fátvágni indulók beszédét. Mert ?k hauk! És ezért is t?nt úgy, mintha átnéznének rajtam...
Kijöttem a vízb?l, s a közelükbe érve bátran kijelentettem, hogy a nevem Koafa s mivel nincs más dolgom, én is szívesen velük megyek fát vágni. Így ismerkedtem meg Ketanguval, akit kés?bb még nagyon sokat meséltettem fiatal éveir?l és mindenr?l, amire vissza tudott emlékezni. Gondolkodó, tervezget? fajta volt, aki minden elképzelését és ötletét az els? adandó alkalommal falemezre karcolta, hogy az utódok is tanulhassanak bel?le. Csodálkozott, hogy a ráér? id?mben favágásra jelentkezem ahelyett, hogy pihennék vagy fürödnék, de nem tett fel kérdést, nem várt magyarázatot. A hauk élete maga volt az értelem, a tervezés és megvalósítás. Nagyon kedves, segít?kész nép voltak. El sem tudták képzelni, hogy valakinek bosszúságot vagy netán fizikai, testi sérelmet okozzanak. Ezalkalommal jól emlékeztem a náluk eltöltött id?re, ezért az els? naptól kezdve betartottam szabályaikat: szokásaik szerint éltem és viselkedtem. Ketangunak természetesen fogalma sem volt arról, hogy emberrel beszél. Észrevette azonban, hogy noha magam is érdekl?d? vagyok, valami miatt mégis hiányos ismereteim vannak a hauk érdekes múltjáról. Ez arra serkentette, hogy akkor is meséljen, ha erre éppen nem kértem fel. Ezek között volt egy rövidebb korszak, amelyr?l ? is csak iskolai falemezeken olvasott. Nem vallottam be, hogy ráismertem a történetre. Hagytam, hadd meséljen, legalább egy hau hályogos szemével is nézhetem azt, amit akkor az én szememmel nagyon jól láttam.
Egy távoli településr?l származó idegen jelent meg a hauknál és mivel ez áma volt, titokban tanulta meg beszédüket. Kitartó munkával elhitette a hiszékenyebb haukkal, hogy b?nben élték addigi életüket, amelynek pedig van egy sokkal fontosabb célja: a természet törvényeinek betartása, követése, akár még a saját életüket árán is. Ez megtéveszt? és idegen volt a hauk számára. Felkavarta addigi nyugalmukat. Az áma bizonytalansággá fordította jóhiszem?ségüket s megtéveszt?, addig egészen ismeretlen fogalmaival elég rövid id? alatt félelemmé változtatta ezt a bizonytalanságot s végül hatalmas öldökléshez vezet? harcba hajszolta ezt a még a legkisebb er?szakot sem ismer? népet. A zavargások kifejl?dését és az események menetét egy Nefatu nevezet? hau karcolta lemezre, hogy az utókor ne a szóbeszédre, suttogásokra és feltételezésekre hallgasson, hanem inkább a szemtanú beszámolójára bízza magát. Nefaturól megtudtam, hogy tanár lett, de egy vadászaton fához szorította egy hatalmas menekül? állat és ezt nem élte túl. Nefatu falemezén szó esik barátjáról is, akir?l valójában nem is tudta, hogy kicsoda, de az tény, hogy sok haut még id?ben figyelmeztetett és vezetett biztonságba. Pedig áma lehetett, mert meg is mondta, hogy beszélte a bajkever? nyelvét, de Nefatu mégsem hihette igazán ámának. Így a harc után tehát sokkal kevesebb volt a halott és sebesült, mint lehetett volna az ? segítsége nélkül. Népgy?lésen mondták ki, hogy ami történt, rettenetes volt és ennek többé nem szabad újra megtörténnie. Az iskolákban a tanárok érthet?en újra és újra elmagyarázták a fiataloknak, hogy mik voltak a vérengzést kiváltó okok, miért volt olyan sok az áldozat, továbbá azt, hogy a jöv?ben éppen az lesz mindenki feladata, hogy a régi békességet visszaállítsa és minden áron megtartsa. Soha hasonlónak nem szabad el?fordulnia. Ahhoz azonban, hogy a vérengzés meg a vele kapcsolatos események leírása ma olvasható és felfogható legyen, a hauk nevel?inek rengeteg új szót kellett alkotniuk és érthet?vé tenniük. Több, azel?tt ismeretlen fogalmat kellett névvel ellátniuk.
Márpedig könnyen lehet, hogy ez hiba volt. Ezek a hau ártatlanság el?tt ma is homályos fogalmak máris, vagy majd a jöv?ben még alapul szolgálhatnak felesleges viták és ellentétek erjedésének.
Ketangu félrehívott egy borús, de nagyon meleg délutánon, hogy elmesélje nekem élete legnagyobb élményét, valójában életének egy hau számára különös id?szakát. Érdekes érzés volt ?t hallgatni, különösen, amikor rájöttem, hogy történetének egyik szerepl?je vagyok. Most, hogy e sorokat írom, újra (már vagy századszor) gyötör meg mulasztásom gondolata: miért nem ismertem fel, hogy ugyanott vagyok, ahol egyszer már naivitásom miatt nem voltam képes békés útra terelni a teljes bizonytalanságban tapogatózó ámák életét. Mi több: nem láttam komolynak a veszélyt s hagytam, hogy valamelyik?jük egy másik népet, a hauk életét is megismertesse az er?szakkal és a félelemmel... Nem ismertem rá a múltra, amely váratlanul újra jelenné vált... Milyen zavaros ez.
2. rész
Ketangu nem volt már fiatal amikor megbarátkoztunk egymással. Komolyabb fizikai munkát már nem végzett. A favágóknál és vadászoknál is inkább csak mint vezet? hasznosította tapasztalatát, többnyire azonban nagyon jó fantáziájával segített népének. Büszke volt, ha a településen valamilyen ötlete alapján biztonságosabbá, kényelmesebbé tehette az életet, így azután mégis rengeteg munkája adódott. Vízparti lakóhelyüket azel?tt gyakran tette tönkre egy-egy odatévedt er?s állat. Ez ellen tenni kellett valamit. A település köré félkörben magas töltést hordtak föl, ennek a tövébe pedig a házaik fel?l árkot ástak, majd nagy üggyel-bajjal odairányítottak egy kis patakot, amely azután a töltés tulsó végénél locsogva futott bele a tengerbe. Err?l senki nem tudta, milyen hatalmas víz, de néha, ha er?s szelek jártak, a hullámok messzire futottak ki a partra. Ilyenkor sokan oda-odaóvakodtak, mert tetszett nekik, hogy fellöki ?ket a langyos víz. Ezért a parton házakat sem építettek, mert akkor azokat is ledöntötte volna a kiözönl? ár. Ez az építkezés is éppen Ketangu ötlete volt. Két helyen olyan magas alagútat fúrtak, hogy a vadászoknak, favágóknak még csak le sem kellett hajolniuk, ha át akartak menni a töltés alatt. Az alagútak mindkét végére ajtót szereltek, amit mindkét oldalról elfordítható retesszel lehetett lezárni. Nem járt arra más, csak állatok, azok meg nem értettek az ajtók kinyitásához.
Nos, ilyen volt Ketangu! Ügyes és találékony s a világon minden, minden érdekelte.
Ettünk egy jót, azután kettesben lementünk a partra s a töltés végénél, ahol a h?svíz? patak beleömlött a nagy vízbe, lubickolni kezdtünk. Felfrissített egy-egy ilyen fürdés. Aztán már csak ültünk derékig a vízben.
Ketangu arcán látszott, hogy összeszedi gondolatait, majd megszólalt:
- Koafa, figyelsz?
- Persze.
- Err?l én még soha senkinek nem beszéltem - kezdte , mert csak megijednének. Még az id?seknek, a tanároknak és nevel?knek sem mertem eddig elmesélni azt, amit távollétemben átéltem.
- Távolléted?
- Csak figyelj. Az élményeimet megmagyarázni úgysem tudnám, hát a többiek meg miért találgassanak. Még majd téves következtetésekre jutnának. Most neked is csak azért mondom el, mert tudom, hogy neked egy kicsit más a gondolkodásmódod és a t?lem hallott új fogalmakat, gondolatokat nem akarod majd kipróbálni, mint esetleg a többiek közül sokan tennék... Én akkoriban még elég fiatal voltam, hiszen annyira hosszú id?t nem töltöttem az ámáknál, de ma is annyira pontosan emlékszem arra az id?re, mintha nem is olyan régen történt volna.
-Ámáknál?
- A történet vége majd nagyon szomorú lesz és erre a korombeliek is biztosan emlékeznének, de valahogyan még soha, senki sem beszélt róla. Ez pontosan az, amir?l Nefatu falemezei szólnak. Jobb is így, noha persze tanulságos is lenne. Hibáztattam is magam ahányszor csak eszembe jutott az a sok kiáltás, sikítás, meg a sok halott. Hiszen honnan tudták volna az akkoriak, hogy ki a barát és ki az ellenség. Na, meg hogy ki az aki üt és kit kellene vagy lehetne megmenteni...
w22; Ketangu, már egész gyorsan lélegzel w22; mondtam vígasztalva, de vállát nem mertem megveregetni. Kezem érintése furcsának t?nhetett volna egy hau számára. Ketangu a tárgyra tért, de az Olvasó engedelmével most inkább én veszem át a szót és elmesélem barátom kalandjait.
3. rész
Amikor a munkások befejezték ennek a töltésnek, a két alagútnak meg a patak ideirányításának nagy munkáját, Ketangu felkereste az Id?seket s elmondta nekik, hogy most egy ideig ne keressék, ha evés el?tt nem válaszol a neve kikiáltására, mert elmegy: be szeretné járni kicsit messzebbre is a töltés túloldalán elterül? területeket. Azt mondták, tudják, milyen jó a hallása, így csak arra legyen a legf?bb gondja, hogy rátaláljon majd a hazafelé vezet? útra.
Ketangu egy jó nagy b?rb?l leped?t vágott, abból pedig zsákot varrt és azt jó alaposan megrakta ruhával, lábravalóval, na meg jó sok tartós, száraz ennivalóval. A vállára szerszámostáskát akasztott, hogy legalább legyen mivel ágakat vágni, tüzet rakni, ha netán hidegre fordulna az id?. Sokan kiabáltak utána, hogy vigyázzon az állatokkal, mert azok is jól hallanak ám.
Még kora reggel volt, amikor elindult, de már amikor kilépett az alagút küls? ajtaján, szinte teljes sötétség fogadta, hiszen ott máris az erd?ben volt. Hatalmas fák birodalma volt az, amelyek a fentr?l érkez? fényt soha nem engedték a vándor lába elé. Oda a hauk vadászni és fátvágni jártak ki, de amit ? még soha nem tett: a kiállított legutolsó figyelmeztet? karónál sem állott meg. Rövid ideig újra átgondolta, mi érheti a jöv?ben, de azután egy hatalmasat bólintott és ment tovább. Ha látta volna valaki: úgy lépkedett, mintha ott más lenne a f?, más lenne minden. Arrafelé hau még soha nem járt. Elképzelte, hogy ezen az ismeretlen vidéken bármikor vízbe eshet, idegen vadászok csapdáiba léphet s ez nagyon óvatossá tette. Különös érzés volt ez, mert valóban nem tudhatta, hogy hová is megy, mire ébred majd els? alvása után, s hogy mire is vállalkozott igazán.
Pár nap után, amikor élelme már alaposan megfogyott, rájött, hogy egyedül talán nem is tud majd vadászni. Pedig gyakran hallotta különböz? állatok ismer?s neszeit, meg ahogyan egymást keresték. Már kezdett félni, hiszen nem élhetett csak növényeken. Egy állat fájdalmas üvöltése visszhangzott át az erd?n, rögtön azután pedig igazán nagy meglepetésére távolról jöv?, izgatott kiáltásokra figyelt föl. Igyekezett közelíteni a hangokhoz, s akkor újabb meglepetés várta. Bizony, nem saját népéb?l tévedt el néhány hau. Hiába hallotta már közelebbr?l a beszél?ket és hiába volt a hangjuk olyan, mint az övé, egy szót sem értett beszédükb?l. Hogyan lehetséges ez? Kik lehetnek azok, akik így beszélnek? Figyelte minden lépésüket. Mozdulni sem mert, hiszen az avar nagyon könnyen elárulja a vadászt. Nem is nyugodott, amíg meg nem fejtette, merre lehetnek az idegenek. Mozgásukból úgy gondolta, vannak vagy harmincan, talán negyvenen is. Nem kellett sokáig várnia. Hamarosan eldöntötte, hogy csapdáikat ellen?rz? vadászokkal van dolga. Még csak világosodott, amikor a nyomukba eredt. Jó nagy távolságot tartott, nehogy állatnak gondolva becserkésszék s megöljék ?t. Ketangu nagyon éhes volt már, mire rájött, hogy nyomukat követve már egészen a településük közeléhez ért. Ott már nem volt nehéz elvegyülnie a lakók között. Végig is sétált a házak mentén és amikor úgy gondolta, hogy a területük túlolsó széléhez ért, tudta, azért most nem fordul vissza, hogy elmesélje az otthoniaknak: a haukon kívül élnek mások is a közelben. Tudta, hogy eltölt majd az idegeneknél egy hosszab id?t. Szörnyen kiváncsi volt! Ez az igazság. Érdekelte, mifélék lehetnek az itteniek és hogy hogyan élnek...
Mindenek el?tt azonban még tovább lépdelt a legközelebbi erd?ig, ahol zavartalanul gyümölcsöket, gumókat meg bogyókat gyüjthetett és jól megtömhette a hasát. Hamar megértette, hogy vadakra nem vadászhat egyedül. Azokat be kell cserkészni. Ezért másnap bátran csatlakozott a vadászokhoz.
4. rész
Elmúlt a világos, meleg és elmúlt a vízhullás id?szaka is. Közben úgy tanulta meg a helyiek beszédét, hogy egy-egy szót, amit hallott, hangosan kimondta ott, ahol éppen állt. Senki nem tudhatta, kivel beszél. Sokáig várt, amíg rászánta magát, hogy rövid kérdést tegyen fel valakinek. Megköszönte ha választ kapott és ezt a játékot folytatta másokkal is pár méterrel odébb.
Már megint eljött a meleg, világos id?szak közepe. Néha egy kis vízhullás is leh?sítette a falut. Csakhamar azon kapta magát, hogy hiszen beszélt sok helybélivel, de senki sem t?nt fel, hogy idegennel van dolga. Azid?tájt történt, hogy akivel beszélt, már tovább is indult, de hirtelen visszafordult hozzá és fura kérdéssel állt el?. Hosszú volt a bevezet?je, ezért különösen elgondolkoztatta Ketangut, hogy az idegennek miért kellett ilyen halkan megkérdeznie, mi a véleménye azokról, akik sötétedés után is tüzet mernek gyujtani. Ketangu azt mondta, hogy fel?le gyujtsanak, csak vigyázzanak, ne a házak közelében és nem az erd?ben, mert abból nagy baj lehet. Az érdekl?d? megveregette Ketangu hátát és rögtön ezt követ?en még jó néhányan mások is szeretettel símogatták a vállát, közben pedig suttogtak, milyen derék dolog, hogy ? lényegében sötétben is megengedné a t?zrakást. Fura hatással volt ez Ketangura, mert ezek jelenlétér?l mit sem tudott, pedig ezek szerint azok titokban mind hallgatóztak és az ? válaszát várták. Valamelyikük átölelte a vállát és kérte, hogy menjen velük, mert be akarják mutatni egy bizonyos Nagy Tanítónak. Egy állandóan gyanakvó áma azt hitte volna, hogy valahol csapda várja. Ketangu azonban jóhiszem? hau volt, nem ismerte a becsapás fogalmát sem, így újabb ismeretekre éhesen követte az imént megismert ámákat. Az enyhe szél hangjából könnyen észrevette, amikor elhagyták a falut és már nyilt területen jártak. Azután az út elkezdett emelkedni. Mondták neki, hogy se jobbra, se balra ne lépjen, mert ott nagy mélység van. Hamarosan egyre többen beszéltek körülöttük majd rövidesen beléptek egy zártabb térségbe, ahol addigra már sok áma gyült össze. Ez egy nagy barlang volt. Középen t?z égett és halkan, de sokan beszélgettek Mutatunk neked kuntót, jó? Vagy tapintottál már te is...
- Mit mondasz? - kérdezte Ketangu. Erre szinte fellélegeztek, hogy meglephetik valamivel.
-Na gyere - mondta az egyik és Ketangu kezét ráhelyezte valami síma k?re. - Na ezt símogasd meg, de mindenhol.
Ketangu símogatta lent is, fent is, meg körbe-körbe. Egy id? után megkérdezte ?t az egyik:
- Érzed, micsoda kifejez? ereje van?
Ketangu azt sem tudta mit válaszoljon, mert számára a világon semmit sem fejezett ki az, amit meg kellett simítania. Tovább vezették egy másikhoz. Az sem változtatott a véleményén, de megértette, hogy ezt nem szabad bevallania. Ezért ezt mondta:
- Ahaaaaa...! - amit?l azután a m?ért? társak máris nagyon boldogok lettek. Vitték egy másik barlangba. Abban is t?z égett középen és a tömeg hangosan éltetett valakit és többen kiabáltak, hogy még, még, még! Akkor csend lett s egy felvilágosult áma, mert így hívták magukat, akik ebben a faluban a t?zégetés hívei voltak, elkezdett beszélni. Valami olyanról, hogy a víz az nedves, a kemény az nem puha, meg egy csomó badarságot hordott össze, de akkor Ketangu már nem mutatott többé értetlenséget, hanem rrajongottr1; a többivel együtt.
Az idengenben töltött id?szakban többnyire ezzel a csoporttal töltötte az id?t és ett?l kezdve velük járt vadászni is, mert így sokkal könnyebb volt húshoz jutnia. Közben-közben a barlangokban együtt símogatták a hideg k?b?l faragott kuntókat és hallgatták a szókuntókat, amelyeknek, legalábbis Ketangu szerint, semmi értelmük sem volt. Ezt a véleményét azonban továbbra is megtartotta önmagának. Ezáltal azt is megtanulta, hogy az ámákkal szemben a legnagyobb felel?tlenség a teljes ?szinteség. Ketangunak, a haunak, ez nagyon nehezére esett. Végre eljött az ideje, hogy ellátogassanak egy újabb barlangba, ahol Ketangu még nem járt. Kés? éjszaka volt. Persze ebben a barlangban is t?z égett középen. Társai azt mondták, hogy most majd hallhatja a Nagy Tanító beszédét. Sokáig kellett várniuk, amíg valaki köveket ütögetett egymáshoz, amire tényleg csend lett. Ekkor a Nagy Tanító elkezdett beszélni. Valahonnan föntr?l jött a hangja. Ketangu azt hitte, elneveti magát, mert a Nagy tanító csupa értelmetlenséget mondott. Egy id? után azonban hallott dolgokat, amelyekt?l kezdett mérges lenni. Lent a közelükben ég? t?zre újabb fákat dobtak. Jó meleg lett ott t?le, ami ilyen kései órában jól is esett Ketanguéknak. A szónok be akarta bizonyítani, hogy a vízzel csak bepiszkolják a testüket, meg még azt is, hogy a házak, amelyekben laknak, csak elválasztják az ámát a természett?l és ezért azokat fel kell gyujtaniuk. A vadásztársak kivétel nélkül mind helyeseltek és így persze Ketangu most sem mert tiltakozni. Pedig néhányan kiabáltak, hogy már ne is várjanak. Menjenek és most gyujtsák föl a felvilágosulatlanok házait. Ketangu rémülten várta, hogy mi lesz ebb?l. A hosszú beszéd után a legtöbben lecsillapodtak és elmentek a barlangból, de ?k még maradtak, mert hiszen társai el akartak dicsekedni Ketanguval. Be akarták mutatni a Nagy Tanítónak az új t?z-barát ámát. Ezért a kijárat mellett telepedtek le a falnál és türelmesen vártak.
- Majd hamarosan lejön és akkor... - súgta Ketangu fülébe Bonta, aki mintha a csoport vezet?je lett volna. Vártak egy ideig, de aztán valaki elkiáltotta magát:
- Vigyázz, Nagy Tanítónk! Meg akarnak ölni!
Ketangu hallotta, hogy testek gurulnak lefelé, miközben a kiabálás és dulakodás zaja egészen ijeszt? volt. A társak egymást ölelgették, hogy úgy érezzék, biztonságban vannak. Valmelyikük mondta is, hogy most együtt kell lenniük. Nem mozdultak el helyükr?l. Középen valaki, akinek nagy fájdalmai lehettek, fenyegette a megmenekült szónokot, hogy az új vízhullás a vesztét hozza majd és hogy a tanító az összes ámát csak bajba sodorja. Amikor nagyot sóhajtott, de már nem szólt többet, a szónok-Nagy Tanító halkan csak ennyit mondott:
- Na, él még? Igaz, mindegy. Dobjátok a t?zre.
Biztosan úgy is történt, mert utána Ketangu hallotta a test huppanását, majd szokatlan, ijeszt?en furcsa pattogások következtek. Végül onnan lentr?l a középr?l nagyon büszkén, de szerény hangon valaki azt mondta a Nagy Tanítónak, hogy ? volt a figyelmeztet?, aki kiáltott és nagyon reméli, hogy még idejében tudott közbelépni. Ketangu mellett párnak hirtelen mehetnékje támadt. Biztosan féltek, hogy bajuk eshet. Ezeket a többiek lebeszélték a távozásról. Bonta, aki Ketangutól még lent a faluban kipuhatolta a t?zr?l alkotott véleményét, megmondta, hogy az is a csoportjukhoz tartozik, aki most majdnem bajba keveredett a Nagy Tanító különös módon történt megmentése miatt. Mirud a neve.
w22; Te honnan tudtál a támadásról? r11; kérdezte Mirudot a szónok. Egyébként Ketangu is ezt a kérdést tette volna föl, hiszen, hacsak nem maga Mirud volt a támadó, ki más tudhatott volna err?l a veszélyr?l. Eléggé körülményes módon próbálta megmagyarázni, hogy mi is történt. ? lent, a faluban, kiszabadított egy ámát, aki olyan bátor volt, hogy kis tüzeket gyújtott a háza belsejében. Ketangu szerint ez nem bátorság, hanem meggondolatlanság. Nem csoda, hogy ezért elzárták ?t a felvilágosulatlanok. Leégethette volna az egész falut.
w22; Elhoztam magammal w22; dicsekedett Mirud w22;, hogy migismerhesse mindannyiunknak tetsz? tanaidat. Amikor jöttél lefelé tanítványaiddal, ez az áma azt kérdezte t?lem, hogy kik kisérnek le téged onnan fentr?l. Egy pillanatig magam is csodálkoztam, hogy els? ittlétekor honnan tudhatja, hogy téged tényleg kísér le valaki föntr?l, de... Én elmondtam, hogy a tanítványaid azok, akik egyben test?reid is és te majd négyük közül választod ki a kés?bbi Nagy Tanítót. Erre az áma, akit én magammal hoztam és most itt is van velem, azt mondta, hogy hiszen nem négyen, hanem öten jönnek körülötted. Ebb?l én rögtön megértettem, hogy valaki...
- Ti itt álltatok lent ─ vágott közbe a Nagy Tanító -, mi pedig túl messze voltunk ahhoz, hogy valaki képes legyen megállapítani, hány kisér?vel jövök lefelé.
-Én akkor ezen nem gondolkoztam el igazán, mert csak azt tartottam fontosnak, hogy téged megmentselek!
- Fogjátok el ?ket! - mondotta halkan a Nagy Tanító. Az ezt követ? siet?s lábdobogás és az indulatos, rövid kiáltások aggodalommal töltötték el Ketangut meg a többieket. Karjaikat még er?sebben kulcsolták egymásba és újfent a falhoz lapultak. Moccanni sem mertek. Az egyik test?r kijelentette, hogy a gyanusítottak nem mehettek el, itt kell hogy legyenek. Halkan tanakodtak, suttogtak egymás között és bizonyára a szónok következ? parancsát várták. Azután valaki hangosan figyelmet kért. Hangja a t?z fel?l jött. Kijelentette, hogy ? volt az, akit az áma kiszabadított a felvilágosulatlanok börtönéb?l. Az egész bonyadalomért ? az egyedüli felel?s. Azt állította, hogy bár ez kissé hihetlenül hangozhat, de ? nagyon messzir?l jött ide, végtagjai különböznek az ámáétól, két füle van és az ámáknál sokkal jobban lát. A Nagy Tanító kinevette:
- Mi jól és tisztán látunk - kiáltotta.- Hogyan láthatnál te még ennél is jobban?
- Úgysem értenéd meg. Az a fontos, hogy ezért láthattam én innen lentr?l, hogy ott fönt téged nem négy, hanem öt áma kísér.
Ezek után hosszas próbálkozások folytak, hogy elfogják ezt az ámát, akiben a szónok végül ráismert a Nagy Szemfényveszt?re. Ez megint szólt néhány szót. Hiába tették próbára, képtelenek voltak megfejteni, hogyan láthatja a barlang túlsó végéb?l, hogy a szónok vagy valamelyik tanítványa melyik kezét emeli fel, merre fordítja a fejét. Ez az áma mindenáron be akarta bizonyítani, hogy ? más, mint az összes többi. Olyan gyorsan ment körbe, meg le és föl, hogy Ketanguék már várták, mikor szalad neki a falnak, vagy esik le és töri össze magát.
-Egy kicsikét, tényleg, hasonlított a hangja a tiédre -, jegyezte meg Ketangu és ezen mindketten jót nevettünk.
- Azután - folytatta -valóban nem tudták elfogni, mert valahogyan olyan ügyes volt, hogy kijutott a barlangból. Még Mirudot, a megment?jét is magával vitte, aki fölhozta ?t a falu börtönéb?l.
Valahogyan elmehettek Ketanguék mellett is, de az is lehet, hogy egy kis id?re csak elbújtak és meg sem mertek mozdulni. Mint Ketangu a többiekkel... Bonta átölelte és bizalmasan megsúgott Ketangunak néhány tudnivalót, amelyeket, mivel már hozzájuk tartozott, neki is tudnia kellett.
-Itt van például ez a Mirud. Ez egy rendkívül jóesz? áma, aki a t?zért és hitünkért bármit megtenne. Bátor, de nagyon szerény és igyekszik minél több hívet szerezni a Nagy Tanítónak, holott többek szerint nagy tudása miatt ? maga is egy igazán nagy Tanító lehetne. Erre most mi történik? A mostani Nagy Tanító életére tör. Persze ez talán nem is az ? hibája. Meglehet, hogy a Nagy Szemfényveszt? éppen szándékosan választotta áldozatául a gyanútlan Mirudot. Ez nem lehet véletlen. Gondolhatod, hogy most félre is akarja vezetni, meg akarja zavarni különböz? trükkjeivel.
-Tehát ez tényleg egy szemfényveszt??... -kérdezte Ketangu suttogva.
- Hát persze. Hallottad, milyen képtelenségeket csinált, nem? Meg az, hogy ? jobban lát... -kacagott Bonta, de kacagásában bujkált egy kis bizonytalanság is... Finoman megveregette Ketangu vállát, mintha meg akarná nyugtatni.
Amikor a megrázó események után a csoport tagjai megállapodtak, hol és mikor találkoznak másnap, elváltak aznapra. Biztonságból mindíg más helyet választottak, nehogy felt?nést keltsenek az egyébként nagyon figyelmes felvilágosulatlanok rend?rei el?tt. Ketangu végül úgy tért nyugovóra, hogy ezalkalommal nem kerülhetett rá sor bemutatni ?t a Nagy Tanítónak. Még sokáig forgolódott fekhelyén s egyre Bonta kacagása járt az eszében, meg amiket Mirudról mondott. Mirudról és a szemfényveszt?r?l. Elgondolkozott rajta: Mirud szerény, nagyon m?velt áma, aki, állítólag többek szerint, akár Nagy Tanító is lehetne, ugyanakkor gondolkodás nélkül figyelmezteti a szónokot a veszedelemre. Ez nem értelmes. Egy összeesküv?, ahogyan Bonta nevezte, miért figyelmeztetné ellenfelét? A Nagy Tanító ezt, ahelyett, hogy hálásan megköszönné, inkább b?nrészességnek tekinti és a tényleges gyilkoson kívül Mirudot és a szemfényveszt?t is t?zhalálra itéli, legalábbis el akarja ?ket fogatni. Az az áma, aki pedig még el is ismerte, hogy ? tört a szónok életére, az nem jelent mentséget Mirud számára, azt a Nagy Tanító egyetlen csendes utasítással rádobatta a t?zre. Ez Ketangu szerint egy elfogadhatatlan kegyetlenség. Ilyen parancsot egy Nagy Tanító soha sem adhatna ki.
Elalvás el?tt még arra gondolt: milyen különös, hogy Bontának ez nem-különös...
5. rész
Ketangu, aki - mint minden hau -valójában minden lépését és cselekedetét alaposan átgondolta, így vélekedett az ámákról: az ámák képtelenek belátni, hogy a természet nem ellenük van, hanem olyan, amilyen. Úgy kell elfogadniuk, ahogyan az m?ködik. Viszont meg kell tanulni élni vele. Használni kell. Micsoda ?rültség, hogy a víz az bemocskol, holott éppen azzal moshatjuk tisztára testünket. És fölégetni házainkat? Akkor kár volt annyit dolgoznunk vele. Mindenkit ellenségnek gondolnak. Az meg egyenesen elgondolkoztató, amit az a szemfényveszt? mondott arról az ? jobbanlátásáról. Tényleg. Milyen lehet az: egy kicsit jobban látni? Lehet azt? Na, azután ezek a szó-kuntó meg a többiek: szobrok, bolondságok, teljes bolondságok... A t?z, az igen! Mi is lenne velünk t?z nélkül? De miért kell a tüzet magyarázni? Miért kell ilyen-olyan feltételekhez kötni?
Ketangu másnap ment és találkozott a csoportjával a megbeszélt helyen a megbeszélt id?pontban, hogy majd mennek vadászni. Kiderült, hogy a vadászatra Mirudnak is jönnie kellett volna, különben hamarosan nem lesz mit ennie. Ketangu nagyon sajnálta, hogy nem jött. Szívesen beszélgetett volna vele. Néhányan, élükön Bontával, el is könyvelték, hogy Mirudot a Nagy Szemfényveszt? biztosan megkötözve tartja valahol egy megközelíthetetlen helyen. Fogságban. Az is lehet, hogy megölte.
- Ha megéhezik - kérdezte félénken Ketangu -, tudja, hol talál meg minket?
- Hát persze, ha ki tud szabadulni a fogságból -válaszolta Bonta. Bizonyára ? volt a csoport vezet?je.
Ezzel szemben pár nappal kés?bb Mirud is megjelent a gyülekezéskor, de szó sem volt arról, hogy éhes lenne. Kipihent volt, jóllakott és elégedett. A többiek közrefogták és kérték, hogy meséljen. Mit evett? Igen? Kapott enni a Szemfényveszt?t?l? Nahát! Aznap már nem is jutott id? vadászatra, így mindannyian gyümölcsöt meg bogyókat, gyökereket ettek. Mirud kijelentette, hogy amíg a szemfényveszt?nél volt, egyszer sem fájdult meg a hasa attól, amit evett. Most fáj. Azt is bevallotta, hogy nagyon szomorú. Na, ekkor hirtelen mindenki kérdezni akart valamit. Bonta kapott szót. Okos lévén az els? dolga volt bejelenteni, hogy a beszélgetés folytatásához félre kell vonulniuk egy olyan helyre, ahol senki nem hallgathatja ki ?ket. Felmetek egy domb tetejére, de az oda vezet? mind a négy úton hátrahagytak néhány ?rt, aki ha baj van, figyelmeztetheti a beszélget?ket. Azután pedig siet?sen letelepedtek és Bonta feltette az els? kérdést:
- Kedves Mirud barátunk, tudod, hogy mi tényleg nagyra becsüljük a tudásodat, bátorságodat, de mégis hadd kérdezzelek meg, hogyan volt lehetséges olyan távolságból megállapítani, hogy Nagy Tanítónkat nem a négy tanítványa, hanem egy ötödik áma is követi?
-Nekem az az áma mondta, akit megmentettem...
- Dehát ? miért és hogyan látta volna? Te pedig hittél neki.
- Igen. Tényleg. Megérthetitek azonban, hogy akkor nekem nem volt id?m fontolgatni, hogy a szemfényveszt? csaló-e vagy sem, mert nekem Nagy Tanítónk megmentése mindennél fontosabb volt. Viszont! - emelte fel hangját Mirud, ami pedig t?le szokatlan volt.- Engem akkor ez az áma el?ször, nagyon okosan, átvonszolt a t?z túloldalára, hogy ne látszon az alakunk s csak azután kezdett el beszélni Nagy Tanítónkhoz. Miközben vont maga után, akkor jutott eszembe, hogy akkor is ezt tette velem, amikor aznap este bevezettem ?t a barlangba. Akkor azt mondta: rItt már látokr1;. Húzott is maga után úgy, hogy már vártam, mikor esem el. Szerintetek ez mit jelent? Hogyan csinálhatta?
-Mi nem tudjuk. Te voltál vele azóta is. Nem?
-De, igen - válaszolta szinte b?ntudatosan Mirud.
- Hát nem mutatott neked újabb trükköket? - kérdezte a legközelebb álló ?r, akire mindjárt rá is szóltak, hogy inkább az ?rködésen járjon az esze.
- Nem tudom...
- Mit nem tudsz? - sürgette Bonta.
- Azt nem tudom, hogy trükkök-e azok, amiket nekem mutatott, meg amiket nekem elmesélt. Sokat mesélt arról, hogy a Nagy Termérszetet talán másként kellene értelmezni...
Mirud beszámolt róla, hogy a Szemfényveszt?nek mutatott és felolvasott Termákat és el is vitte ?t a különböz? kuntók bemutatására, ahol a Szemfényveszt? néhány igen elgondolkodtató kérdést tett föl.
-És te el is gondolkodtál rajtuk. Meginogtál, Mirud? - Bonta hangja már szinte fenyeget?nek hangzott.
- Ez nem megingás. Egyszer?en nem tudtam mit kezdeni a véleményével.
- Nahát, nahát - ámuldozott gúnyosan Bonta. -Például?
- Például a szókuntókat hallgatva egyszer?en butaságnak nevezte azt a módot, ahogyan a m?vész fogalmazott. Persze, hogy a víz az nedves! A kövekr?l pedig kijelentette, hogy azok egyáltalán semmit sem foglalnak össze abból, amit az áma tudománya eddig felmutatott és egyáltalán semmit sem jelentenek az olyan ámának, akinek el?z?leg nem mondják meg, hogy mit kell azokról hinnie.
Ketangunak tetszett, amit hallott, de azt már régen belátta, hogy Bonta veszélyt jelent Mirudra. Különös egy társaságba került. Halálos csend volt. Mirud lelkesebb hangra váltott:
- És meg is foghattam ?t. Az egész teste teljesen más, mint a miénk. És neki a feje mindkét oldalán van füle, nekünk meg csak itt el?l. Igaz ugyan, hogy neki is két keze meg két lába van, de az övéi sokkal vékonyabbak, gyengébbek, mint a miénk. A b?re is egészen síma. És beszélt nekem úgy, hogy nagyon szépen hangzott, bár én egy szót sem értettem bel?le.
- Na és persze azt is megmondta messzir?l, hogy mit csinálsz - kacagott gúnyosan valamelyik. Mirud nem válaszolt rögtön. Még azután is hallgatott, amikor már mindenki halotti csendben és egyre izgatottabban várta, mit tudnak meg t?le.
- Ti tudjátok, hogy én nagyon sokat megtanultam a Nagy Természetr?l és mindíg is igyekeztem parancsai szerint gondolkodni és élni. - Mirud beszédét itt egy pillanatra halk, helyesl? moraj szakította meg. - Én kritikusan figyelem mindazt, amit ez az áma nekem mutatott... ha egyáltalán ámának nevezhetem, dehát mit mondjak? Nos, igen. Bármilyen messzir?l megmondta, hogy mit csinálok. Olyan szerszámai vannak, amilyenek közülünk senki másnak.
- Vele voltál egész id? alatt?
-Igen. Szinte pillanatok alatt annyi méretre vágott botot hozott, hogy be tudta fedni vele egy barlang széles és magas bejáratát. A közepére ajtót is épített. Közben egyfolytában vidáman mesélt arról, hogy miket teszünk majd együtt. Meleg ételt tett elém és azt mondta, hogy amíg mellette vagyok, nem enged majd veszélyes gyümölcsöt vagy bogyót ennem, amelyt?l a hasam megfájdulhatna. A szörny? az volt, hogy az egyik kisérletnél a szemembe világított a t?zzel...
- Micsoda? -szisszentek fel a többiek.
- De az nem t?z volt, hanem egy zsíros tányérral villantotta felém az égi t?z fényét.
- Na de hogyan?
- Nem ez a fontos, hanem hogy hazudni kényszerültem. A butaságom miatt.
- Miket beszélsz, Mirud?
- Én nem láthattam, hogy mit ad a kezembe, pedig azt nyújtotta oda, amir?l az el?z? pillanatban azt hazudtam, hogy megégetett.
- Miért kellett hazudnod? - tette fel egyetlen óvatos kérdését Ketangu.
- Hát nem érted? Azért, mert mindenben igaza volt és én nem akartam, hogy mindenben igaza legyen, mert nem akartam beismerni, hogy tényleg neki van igaza. Inkább hazudtam! - Mirud olyan indulattal beszélt, hogy alig kapott leveg?t.
Bonta nagyon halkan és tagoltan szólt:
-Tudod, Mirud. Ha te ezt egyszer másoknak is elmondod, vagy mások kikényszerítik bel?led, összeomolhat mindaz, amit eddig a lelkekben felépítettünk. Összed?lhet az a tudás is, amelyet Nagy Tanítónktól kaptunk, de f?leg semmivé lesz minden, amiben mi, felvilágosult ámák eddig mindannyian hittünk. Te is, mi is tudjuk, hogy a cél érdekében kisebb hazugságokkal..
-Bonta! Mit? Mikor?
- ...szóval tudod jól, hogy néha szükségb?l így segítettük ügyünket, de ez, tudod jól, szükséges volt. Az Ügy érdekében. Ha a szemfényvesztés most kiderül, elpártolnak t?lünk mindazok, akiket meghódítottunk igaz ügyünknek és ráadásul úgy állunk majd el?ttük, mint egy sereg hazug bolond. Ezt akarod? Te tényleg ezt akarod?
- Már miért akarnám? Bonta! Miket beszélsz? Mintha elárultam volna mindannyiunkat. Hát pont én? ─ mondotta megdöbbenve Mirud. - El tudnád képzelni rólam...ti itt el tudnátok képzelni pont énrólam, hogy...
- Ezt nem elképzelnünk kell, mert ennek már maga a gondolata is rettenetes. Ennek egyszer?en nem szabad megtörténnie.
- Hát persze hogy nem - válaszolta Mirud. - Csakhát...
-Csak? Hát? Hát persze hogy...nem.
Bonta. Ezzel most mit akarsz mondani?
Kiváncsi lennék, hogy számodra mennyire fontos az áma ügye, az ámák jöv?je...?
Tudjátok jól, hogy bármit. Akár az életemet is...
Ezt vártam t?led, Mirud. Tudtam, hogy ezt te megérted.
Megértek mit?
Hiszen magad mondtad.
Mirud teljesen magába roskadt. Arcát kezébe temette és csendben maradt. Ketangu feszengett az izgalomtól. Szeretett volna még nem egy, de száz kérdéssel kirukkolni, de tudta, hogy ez lehetetlen. Nagy meggondolatlanság lenne. Valahogyan érezte Bonta rosszindulatú viselkedését. Beszélnie kellene Miruddal, de hogyan hívja félre. Egyszer közeledett hozzá, akkor Mirud szinte elzavarta, mint akinek amúgy sincs fogalma arról, ami történik. És még bocsánatot is kért ezért. Annyira rendes áma volt Mirud...
6. rész
Aznap a kés? esti sötétségben, Bonta, majd pedig a többiek unszolására, Mirud átvezette a csoportot a nagy füves-bokros tisztáson annak a magaslatnak a lábához, amelynek az oldalában, kissé fölöttük, a Szemfényveszt? barlangja volt. Átvilágított a farácson a barlangban vidáman ég? t?z, amely az áma-szemnek hatalmas fényfoltjával biztosan jelezte, merre kell mennie, hogy odataláljon. A t?z azt is jelezte, hogy a Szemfényveszt? otthon volt. Na, jó. A csoportnak most ez volt a fontos. Bonta parancsára lindultak visszafelé. A tisztás közepén azonban szörny? dolog történt. Ketangu teljesen halálra rémült. Bonta siet?s beszédjére figyelt föl:
Mondtam, hogy mire megjövünk, égjen a t?z. Na, végre.
És Ketangu látta és érezte a fellobbanó lángok melegét.
Na, tegyétek csak rá. Úgy. És még szárazat, sokat. Rá, a tetejére... Ketangu szólni akart, hogy hiszen ezt nem lenne szabad, de még idejében felfogta, hogy akkor ? lesz a következ?, akit ezek a szörny? ámák megölnek és elégetnek. Nem lehetett tudni, hogy Mirud egy másodpercre magához tért-e a t?zt?l, vagy csak az ég? növényekb?l hallatszott egy rövid kiáltáshoz hasonló zaj, de azután már csak csendes ropogás, pattogás volt és nagyon világos. Hamarosan elindultak újra, megint a barlang alá.
Most mindenki maradjon itt súgta Bonta, amikor odaértek. Fogjátok meg egymás kezét. Mi ketten most felmegyünk ide a...
Ketangu akkor kezdte megérteni, hogy Bonta és még valaki miért hozott magával ég?-lobogó ágat. Látszott, milyen ügyesen és sietve közelítették meg két oldalról a barlang széles bejáratát. Egyik jobbról, másik balról tartotta oda a lángot a hosszú botokból épült rácshoz. A száraz fa igen gyorsan lángbaborult. Ketangu jól látta az egyre növekv? fényt. Még a melege is hamarosan érezhet? volt lent, náluk. A két gyujtogató sietve tért vissza és máris húzták, vonták maguk után Ketangut és mindenkit, akit értek. Elsiettek Mirud mellett. Csak éppen röviden konstatálták, hogy nem árt rátenni még a maradék száraz ágakat, azután siettek tovább.
Ketangu többször is hátrapillantott s éles fülével is figyelt, mégsem fedezte föl annak, hogy a Szemfényveszt? kiabálna, vagy menekülni próbálna. Valahogyan ez jól esett neki. Volt egy olyan érzése, hogy Mirud megmentett barátja, ha mégolyan szemfényveszt? volt is, tett dolgokat, amelyeken inkább jobban el kellene gondolkozni. Csakhát ezt ilyenekt?l, mint Bonta meg a többiek, nem lehet elvárni, mert nekik az a fontos, hogy Mirud barátja a rNagy Szemfényveszt?r1;-ként maradjon meg a köztudatban. Ugyanakkor tényleg volt egy pár furcsa megjegyzése, amelyek Ketangunak azt sugallták, hogy azokkal a Nagy Tanító egyszer?en nem tudott mit kezdeni. Inkább kikiáltotta ?t rAr1; Nagy Szemfényveszt?nek. És ez mindenkit ki is elégített, mert hiszen ki talált volna jobb magyarázatot arra, amit Mirud barátja bemutatott. Elkápráztatta a jelenlév?ket rendkívül gyors menésével, s jobb látására hivatkozva egészen távolról megmondta, mit tesznek a rémült tanítványok és a Tanító. Mi más lehet ez, mint szemfényvesztés? Márpedig ez nem lehet ennyire egyszer?. A legszörny?bb azonban az volt, hogy Mirud a felvilágosult és felvilágosulatlan ámák el?tt is kimondottan népszer? volt. Bonta kijelentette, hogy ha a csoport tagjai el tudnák terjeszteni Mirud meghasonulását, s egy kis lódítással még azt is mondanák, hogy Mirud lassan, de megfontoltan végülis elismerte, hogy tényleg a Nagy Tanító életére tört, mindenki megértené, hogy ezután már csak a t?zhalált választhatta. Ez még több hívet szerezne táboruknak, mint bármely más felvilágosító er?feszítés, meg így még szégyenkezniük sem kellene...
Ketangu el?tt teljesen világossá vált az, hogy ezen a ponton Bontával és csoportjával meg kell szakítania a kapcsolatot. Nem színlelheti tovább, hogy akármiben is egyetért velük. Eldöntötte magában, hogy ?, Ketangu, aki a hauktól jött ide, csupán megfigyel?je az itteni eseményeknek és meg sem próbálhatja leleplezni Bonta és a csoport b?nös cselekedeteit, hiszen nincs is kinél panaszt emelni. Ez teljesen értelmetlen h?sködés lenne. Bontáék feláldozták Mirudot, talán megölték a Szemfényveszt?t is és ezek után még el akarják híresztelni, hogy a szeretett Mirud, belátva a Nagy Tanító elleni merényletének súlyosságát, öngyilkos lett. Ezzel bizonyára azt akarták érzékeltetni, hogy Mirud ilymódon próbálta meg siettetni az id?t, hogy végre ?t válasszák Nagy Tanítónak.
Ketangu mindenre elszántan, amennyire egy hautól várható, elsietett a Szemfényveszt? felégetett barlangja alá. Oda, ahonnan Bonta indult el társával felgyujtani a barlangot. Innen többször felkiáltott és választ kért, ha van ott valaki. Választ azonban nem kapott. Akkor fölment a barlanghoz és szinte reszketve a félelemt?l, de újra csak azt mondogatta, hogy hallható legyen: békével jött. Azért jött, mert csupán kérdezni szeretne valami fontosat. Mindenfelé elégett fadarabok hevertek a barlang el?tt is és belül is. Ketangu végigtapogatta a falakat. Minden, amit talált, az egyik sarokban volt. Odatámasztott hegyes botokra lelt, de ezeken kívül semmi sem mutatott arra, hogy a barlang lakója valamiféle szemfényveszt? lehetne. Meg azután milyen szemfényveszt? lehet az, akinek a vadászathoz hegyes botra van szüksége? Egy ideig még ott állt és, mintha beszélgetne, egyre azt mondogatta, hogy csak kérdezni szeretne valamit fontosat...
Mindez reggel történt. A tompa világosság vízhullást jósolt. Ketangu belátta, hogy egyedül van és nincs a barlangnál senki, aki válaszolhatna neki. Ezzel szemben más hangok ütötték meg a fülét. Ezek a hangok a falu fel?l jöttek, de hirtelen érkeztek az egyébként enyhe, langyos széllel. Félelmet fejeztek ki és haragot. Ketangu sietett, amennyire tudott. A magas f? és kis bokrok ágai szinte csattogtak a térdén. Egy helyen azonban hirtelen megtorpant. Bonta és beavatott társai itt égették el Mirudot. A tapintástól Ketangu majdnem rosszul lett, pedig csak óvatosan simította meg az elszenesedett maradványokat. Máris sietett tovább. Közben rendez?dtek gondolatai. Lassított és ett?l kezdve nagyon óvatosan közeledett a hangok irányába. Olyan kiáltásokat, félelmetes sikolyokat hallott, amelyet azel?tt soha. Mégis tudta, hogy ez csak rossz lehet és neki nem szabad még a közelükbe se menni. Közben eleredt a vízhullás. Abban a pillanatban halálos csend támadt. De csak egy pillanatra. rHazudott a Nagy Tanító!r1; ─ kiáltotta valaki és sokan ismételték a kiáltást. Megint nagy kavarodás következett. Ketangunak életében el?ször fordult meg a fejében, hogy milyen lehet rjól látnir1;? Mint ahogyan a szemfényveszt? állítja magáról. Milyen lenne, ha innen most láthatná, mit tesznek, akik hazúgnak nevezték a Nagy Tanítót? A káosz akkor már nem tartott sokáig. Valaki hatalmasat kiáltott. Mintha nem is áma lenne. Vastag, er?s hangja volt. Csend lett, hiszen ez a hang mindenkit meglephetett, nem csak Ketangut. A hang kijelentette, hogy ? maga a Nagy Természet (Ketangu emlékezett, hogy az ámák gyakran hivatkoztak a Nagy Természetre meg büntetéseire) és beszélni szeretne hozzájuk. Ezalkalommal röviden arról szólt, hogy ez a harc teljesen értelmetlen volt és a falu lakóit felszólította a halottak gyors eltemetésére, a sebesültek sebeinek vízzel való kimosására. Ketangu egyetért?en bólogatott. A legfontosabb az volt, hogy egy a beszél? által megadott id?pontra mindenki gyülekezzék egy bizonyos helyen, ahol majd elmondja intelmeit és tanácsait. Aki írni tud, azt arra kérte, hogy készüljenek fel, mert jó lenne, ha írott nyoma maradna annak, amit a Nagy Természet most utoljára az ámáknak mond, meg annak, ami a falunál ma történt.
Ketangu a Nagy Természet mindkét beszédét meghallgatta. A második beszéd közben már semmi kétsége nem volt fel?le, hogy az ámák valójában a Nagy Szemfényveszt?t hallgatják. Egy ideig elgondolkozott rajta, hogy oda kellene mennie beszélni ezzel a különös tehetséggel rendelkez? ámával, ha ugyan áma, akinek intelmeib?l sugárzott a jóindulat és az a szándék, hogy az ámákat rábeszélje egy értelmes és egy igazán békés életre. Iskolák építésér?l és az igazi tudás fontosságáról beszélt. Ketangu végül hau módon lemondott a Szemfényveszt? megszólításáról. Megelégedett vele, hogy ez a különös lény a lehet? legjobbat akarja és a jelek szerint az ámák hisznek is neki. Ett?l hirtelen meg is nyugodott és ugyanakkor elérkezettnek látta az id?t, hogy véget vessen ennek a kalandnak. Visszatér oda, ahol még soha senki nem bántotta a társát. Oda, ahol senki nem retteg egy valamiféle Nagy Természett?l vagy a mindenkori Nagy Tanítók bolondos hatalomféltését?l, a mérges növényekt?l és az ezek okozta fájdalmaktól. Összefogta b?rbatyuját, szerszámait és ami még fontos lehetett az úton, azután egészen vidáman elindult hazafelé. Áthaladva a falun, beszélget? és reményked? csoportok mellett ment el. Az utolsó szó, amit áma nyelven hallott, raz ellen?rr1; volt. Azt azonban már soha nem tudta meg, mit is jelent ez igazán.
7. rész
Amikor elérte a falun túli erd? szélét, addigra meglehet?sen besötétedett. Nem volt hová sietni, így inkább összegyüjtött pár gyümölcsöt és közben kényelmesen rátalált a helyre, ahonnan már pontosan tudta, merre kell mennie. Arról szó sem lehetett, hogy egy utolsó éjszakát eltöltsön a faluban. Csaknem biztos volt benne, hogy Bontáék, ha ugyan még élnek egy ilyen harc után, biztosan keresik ?t. Azt is elképzelhet?nek tartotta, hogy az új életben reményked?k életét még majd megkeseríti néhány Bonta féle bajkever?, ugyanakkor szörnyen sajnálta, hogy Mirud mindezt nem érhette meg.
Ketangu tapasztalt vadász volt, így nagyon jól tudta, milyen helyet válasszon magának éjszakára. Tudta, hogy nagyobb állatok az erd? s?rüjében nem lehetnek rá veszéllyel. A korábban lehullott vízt?l még nedves volt az avar, de b?rtarisznyája nagy volt s ? belebújt. A b?r jól megvédte a talaj nedvességét?l. Amikor reggel felébredt, látta, hogy hamarosan kivilágosodik, de annyira biztonságban érezte magát, hogy megengedett magának még egy rövidebb szunyókálást. Reggeli után ellen?rizte, hogy mindene megvan-e, azután elindult.
Hazafelé.
Második napja volt már úton, amikor delelés közben hangokat hallott közeledni. Az ámák faluja fel?l jöttek. Hová tarthattak? Csak két beszélget? hangját tudta megkülönböztetni. Persze ett?l lehettek többen is, de újra és újra ezt a kett?t hallotta. Lefeküdt az avarba és hegyezte a fülét. Ketangu végül pontosan megállapította, hogy tényleg csak ketten vannak. Az egyik csoszogott, a másik biztos léptekkel haladt. Áma nyelven beszélgettek. A hátsó csoszogó azért szídta az els?t, hogy nagy felel?tlenség ilyen gyorsan menni.
Engem nem érdekel mondta szinte már mérgesen , mert te mész el?l és ha belelépsz egy csapdába, vagy lezuhansz valahová, én úgy itt hagylak, mintha nem is tudnék rólad. Nekem küldetésem van.
Ketangunak nem tetszettek az ilyen gonosz szavak. Annak azonban örült, hogy ez a csoszogó-mérgel?d? áma egy pillanatra sem tudta befogni a szaját. Aki el?l ment, az néha-néha röviden válaszolt, vagy mondott néhány kurta megnyugtató szándékú szót. Ez az állandó beszéd tette lehet?vé, hogy Ketangu jól elmaradva t?lük, de észrevétlenül kövesse a két ámát. Ez így ment még egy napig. Ketangu jól tudta, hogy már közel jár az út feléhez és ezért részben bosszantónak találta, hogy a két áma reggeli után mégsem folytatja útját, m´srészt érdekelte, mit tesznek ezután. Nos, kopácsolni kezdtek. Nem telt sok id?be míg megértette, hogy a két áma házat épít. Gondterhelten csóválta a fejét. Le akarnak itt telepedni? Haza akart már menni. Arra azonban nem számított, hogy még az alkony beállta el?tt el is készül a ház. El sem tudta képzelni, mifélék lehetnek, akik ilyen gyorsan dolgoznak. Meg is lepte, hogy err?l valahogyan Mirud elbeszélése jutott eszébe a Szemfényveszt?r?l, aki olyan gyorsan befedte botokkal a barlang széles bejáratát...és közben még vidáman mesélt is róla, milyen jól meglesznek majd ?k ketten. Ez a gondolat tette, hogy elhatározta: egy napot marad még, mert nagyon kiváncsi volt. Mindíg történt valami. Pedig közben további három nap telt el. Valójában hangok tartották vissza Ketangut. Hangok, amelyek között nem talált érthet? összefüggést. Na, meg az, hogy Ketangu kiváncsi természet volt. Mosás és vízcsobogás volt hallható a negyedik napon. Mégis: ez nem tisztálkodás zaja volt. Azután hallott egy rémít?en különös hangot. Nagyon hasonlított ez arra, ahogyan Mirudot agyonütötték. Teljesen úgy hangzott. Azután nyögés, majd sokáig csend. Telt az id?. Legfeljebb egy-egy sóhajtás volt hallható, meg talán, de csak talán valamiféle kisebb k?fegyver csiszolása, élesítése volt felismerhet?. Olyan kések, amelyeket kisebb állatok b?rének lenyúzására használtak. Képtelen volt rászánni magát útja folytatására, pedig nagyon várta már, hogy otthon milyen fogadtatásban lesz része. Most is maradnia kellett. Egy fél nap után nyöszörögve megszólalt a csoszogós. Fájlalta a fejét, amelyr?l kiderült, hogy be volt kötözve. A másik kellett, hogy megsebesítse! De akkor miért kötözte be? További pár napot kellett várnia a csoszogósnak a kötés levételére. Aután valami izgatott felkészülés után történt valami fontos. Már közeledett az alkony, de még jól látszottak az árnyak. Azok ketten készültek a kötés levételéhez. Akkor következett ez, amir?l Ketangu nem tudott semmi biztosat, mégis úgy vélte, hogy ezért érdemes volt ennyit várnia.
8. rész
Az els? hatalmas meglepetés hangja a csoszogóstól jött. Csak ennyit kiáltott:
Hahhh!
Csak ennyi. Azután lépni kezdett. Nem csoszogott, lépett. A következ? néhány pillanatban össze-vissza rohangált, lde egyszer sem esett el. Lehajolhatott mert növényeket tépdelt és csodált meg. Sokszor értelmetlenül kiabált. Visszatért a másikhoz. Hangtalanul álltak eymással szemben. A másik azt mondta, hogy torzszülött, azért olyan vékonyka. Erre a futástól még liheg? feltette egyik karját a torzszülött vállára, aki halkan szisszentett a fájdalomtól. A liheg? csak ennyit mondott:
Hiszen te látsz...
Nos, én tényleg látok ugyan úgy, mint te az egyik szemedre...
Miért csak az egyikre? Egy Nagy Tanítónak látnia kell tudni, nem a homályban tapogatózni... Erre a segítségemre még várnod kell, de megkapod.
Ketangu hosszan hallgatta ?ket, de közben átgondolta, mi is történt ezek között. Lényegtelen, hogy egyikük maga a szemfényveszt?-e, hiszen arra nem jellemz? megpróbálni agyonütni valakit, különösen nem azt, akivel hosszú útra indul. Ezt tehát kihagyhatja a továbbiakból. Mindemellett csinálhatott valamit, hogy a csoszogós egyik szemére igazán látni kezdett. Most a másik szemét is követelte. A társának tehát két igazán jól látó szeme van s egyfajta reménnyel kezében tartja a csoszogóst. Ezek itt elvitatkozhatnak egy teljes évig. Azt bizony nem várja ki. Akkora indulattal indult tovább, hogy a csoszogós társa elkiáltotta magát.
─ Hová visz az utad, testvérem?
─ Megyek a nagy vízhöz, de ott titeket senki nem értene meg. Az ámákhoz vissza kellene fordulnotok, mert azt hiszem, ti eltévedtetek. Béke legyen veletek!
─ Köszönjük, de nem baj. Jól van ez így.
─ Akkor járjatok szerencsével ─ kiáltotta már a távolból Ketangu és siet?sen haza vette az irányt.
Otthon azután örömmel, lelkesedéssel fogadták. Hiába kérlelték, nagyon keveset mesélt az ámákról. Csak azt, hogy haragos egy nép, a nyelvüket mutatta be pár szóval, mondattal, de leginkább a hasuk, gyomruk gyakori fájdalmairól és tudatlanságukról beszélt legtöbbet. Élete id?vel visszazökkent a régi kerékvágásba, amely nála azt jelentette, hogy mindent megtervezett, amit az ámáknál hiányolt. Estére, éjszakára kivilágította a járdák szélét, kéményeket szereltetett a házak tetejére, s a kémények alá lámpákat akasztatott. Úgy dolgozott, mint még soha. Így múltak el évek, míg végre a tengerparton megismerkedtünk.
És mi volt az a szörny? vég, amit említettél?
Barátom, Koafa, azt inkább olvasd el Kefatu leírásából. Nekem nincs hozzá er?m. Mert az a csoszogós biztosan idetalált, pedig közben elveszíthette látását, de biztosan ? volt minden bajok okozója, meg talán az a másik, habár írja Nefatu, hogy az nagyon igyekezett a dolgokat jobbra fordítani... Dehát miért nem fordította?
Talán inkább a bajt akarta megakadályozni?...
Mondhatunk, amit akarunk. Bajt csináltak, amely kiradírozhatatlan az emlékeink közül.
Most, hogy itt állok és próbálom rendezni a fejemben feltorlódott id?zavart, még ma is azon bosszankodom, hogy Ketanguék világában, teljes bizonyossággal tudom..., ezen már hiába szomorkodom, helyrehozhatatlan hiba volt ez t?lem. Nagyon valószínü, hogy ha valaki harmadszor vagy huszadszor segítene vissza abba az id?be a haukhoz és ámákhoz, mindíg így végz?dne, hacsak az, aki engem az id?ben ide-oda költöztet, nem látná be végre, hogy csupán egy kevés er?feszítéssel tényleg megváltoztathatnám az ottani világ menetét... Nos, milyen nagykép?en hangzik. Lehet, hogy éppen ezt nem engedik tennem, hogy lássam és hogy lássuk, hogyan folyik az élet azokon a bolygókon, ahol úgynevezett értelmet kaptak a történelmet alkotó lények. Legyenek hauk, Lilliput népe, ámák, LLX-lakók, vagy emberek. A Nyihahákat és talán az Óriásokat is szándékosan hagyom kívül a felsorolásból, mert nem találok ellenük lényegesebb vádat...
Innen pedig, a Földr?l, legfeljebb gondolni tudok ámákra és haukra, hiszen számomra elérhetetlenek: ?k szörnyen messze, egy másik, távoli naprendszer kis bolygóján élnek, harcolnak végig és alkotnak rögös, néha véres történelmet...
- vége -
Göteborg, 2007.dec.
|
|
|
- March 27 2009 20:51:06
Az a legeslegfölsõ sorocska teljesen érthetetlen rajtam kívül mindenkinek. Helyesen:
"Aki olvasta az "Idõzavar" c. regényemet, annak új élményekkel szolgálhat ez az írás, mert még én is meglepõdtem..." |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
Csak regisztrált tagok értékelhetnek
Jelentkezz be vagy regisztrálj
Még nem értékelték
|
|
|
Ma 2024. April 25. Thursday,
Márk napja van.
Holnap Ervin napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
