|
 Vendég: 6
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,200
Nem aktiváltak: 0
|
|
_Pedig csodálatos volt ez a nap. Egy napra kiszakadva a világból, senkinek sem tartozva az idővel beleolvadni az erdőbe szarvasbőgés idején. És tudat alatt is tudom, hogy ez a nap életem végéig el fog kísérni, mint valami mesebeli élmény.
 N
NAGY DOMOKOS IMRE
A LUSTA-VÖLGY FÖLÖTT
Koradélután megeredt az eső. Lassan indult, és fokozatosan erősödött. Én észre sem vettem, amint lassan ballagtam felfelé a Nagy-Dél oldalában vezető gyalogúton. A fiatalos összehajolt fölöttem, és fölfogta az eső zömét. Aztán hirtelen vége szakadt, s én fönn találtam magam a Nagy-Dél nyergében, ahol a gyalogút áthajlik a lusta-völgyi oldalba.
Eredetileg nem erre akartam menni. Az volt a tervem, hogy az oldalban elágazó ösvényen elkanyarodok Rejteknek, mert nem bíztam a Lusta-völgyre néző oldalakban. Azonban vagy rosszul emlékeztem, vagy elkerülte a figyelmemet az ösvény, de nem vettem észre. Az is lehet, hogy húsz évvel ezelőtt valóban volt arra egy ösvény, de közben felhagyták, és benőtték a bokrok. Legalábbis az elejét.
Mindenesetre felértem a nyeregbe, és megdöbbenve álltam. Ott, ahol emlékezetemben sudár bükk-szálerdő állt, most tarvágás éktelenkedett. Át lehetett látni a létrási oldalba, és felfedte a Nagy-Dél titkait. Előkerültek a főgerincből kiágazó mellékgerincek, melyek lassú lejtéssel indultak a Lusta-völgy felé, hogy a végén meredeken szakadjanak le a szűk völgyre. És láthatóvá váltak köztük az U-alakú völgyek, melyek lassan emelkedtek a Nagy-Dél felé, hogy a nyergeknél észrevétlen belesimuljanak a hegyoldalba. Szálerdő csak a mellékgerincek felső negyedén maradt, s oly hirtelen ért véget, ahogyan csak egy tarvágás szélén véget tud érni. Még a sérült fák sem tudtak érdemben kihajtani. Egészen fiatal lehetett a vágás, valószínűleg idei. A hegy oldalában pedig egy erdészeti út kanyargott a szintvonal mentén, melyen még kivehető volt az autók nyoma, bár az elmúlt nyár folyamán ugyancsak. igyekezett a növényzet, hogy eltüntesse. Dehát jól megépítették. Ebben – nem volt hiba.
Mélyet sóhajtottam. Csak akkor vettem észre, hogy mennyire esik, amikor kalapomról kis esőpatak zuhogott a vállamra. Most mit tegyek? Az égen a felhők vadul rohantak keletről nyugatra, és Létrás felett, amerre jobban elláttam, meg-megvillant egy-egy kék égdarab. Fokozatosan világosabb felhők érkeztek fölém, melyek az eső elálltát ígérték, s én úgy döntöttem, hogy maradok. Megmásztam a Nagy-Dél oldalát, és ha már itt vagyok, itt próbálok szerencsét. Eső után hamar mozdul a vad; és a tarvágást szeretik a szarvasok. Jobbra úgyis magaslest látok az irtás szélén, ott kivárom az eső végét.
Megindultam az erdészeti úton, lassan kerülgetve a tócsákat és otthagyott famaradványokat. Tél-túl egy-egy szarvasnyom ígért szerencsét, de nem valami nagy számban. Az eső esett, dzsekimről már a nadrágomra csurgott, s hogy teljesen el ne ázzam, fura pózban kellett eltartanom magamtól. A szálas szélén aztán csalódtam. Az, amit én magaslesnek néztem, csupán egy eltört bükk volt, mely furcsán elcsuklott, és ráesett egy kisebbre.
Felnéztem újra az égre. De most már nem a reménytelenség jeleként, hanem időjárási tájékozódás végett.
Amit láttam, igen reménykeltő volt. Felettem már egészen fehér felhők rohantak nyugatnak, és a bükkök koronája fölött. megvillant egy kék égdarab. Az eső pedig, amíg így vizsgálódtam, megszűnt. A túloldalt még verte, de én már hátradobhattam a kalapomat félig-meddig védő csuklyát, és lehúzhattam a zippzárt. Kiszabadult félve dédelgetett messzelátóm, és másodlagos jelentőségűvé vált, hogy átázott a cipőm. Amikor továbbindultam, a bükkök koronáját már a nap sütötte.
A mellékgerinc letörésénél az út hirtelen kanyarodott. Alaposan bele kellett vágni a hegyoldalba, s míg ezt figyeltem, jó négy méterrel fölöttem a bokrosban megugrott egy őz. Itt eleve is véget érhetett a szálas, és a két-háromméteres bokrok a négyméteres bevágás tetején teljesen takarták a vadat. Szerencsémre nem riasztott, hanem két-három ugrás után megnyugodva ment tovább a szálasban. Valószínűleg nem vette észre, hogy ember vagyok.
Az út visszahajlott a túloldalon. Tőlem jobbra – nyugatra – a meredek bevágás fölött, mely lassan alacsonyodott, szálbükkös. Balra, lefele a völgyben, s a túloldalon az erdészeti útig, bokros. Talán nem is bokros, mert voltak közte fiatal fák is. A völgy nagyjából északról emelkedett dél felé, s ahol elérte az út magasságát, egy újabb irtás volt, egészen a gerincig, ahol a meghagyott erdőfolt valóban sörényszerűen emelkedett az égnek.
A völgy túloldalát ragyogóan süti a nap. És csend, teljes csend. Az eger-miskolci műút zaját felfogja a hegygerinc, az ázott talaj és avar mindent tompít. Ilyen csöndet-eddig csak olvastam. Bársony Istvánnál, Fekete Istvánnál, Nadler Herbertnél. Igaz, ősszel még nem is volt alkalmam igazán megfigyelni az erdőt.
A nyári csönd az más. Tele van szinte észrevétlen zsongással, apró zajokkal és zörejekkel, melyek nélkül nem lenne nyár a nyár.
De most ősz van. Ilyenkor nincs bogár, nincs szúnyog, nincs fióka, melynek mozgása egy leheletnyivel több hangot ad, mint az öregeké.
Aztán szinte ijedten rezzenek össze, mert a teljes csendben mogorván megszólalt egy szarvasbika.
Süt a nap, körülöttem minden mozdulatlan, de szemben, a kis erdőfolt baloldalán, közvetlenül a gerinc mögött ugyancsak rákezdett a bika.
– Öuh-öuh!
Órámra nézek: fél három. Úgy érzem, érdemes volt maradni. Ma még sokat látok.
A gerincnél a bika egyre mérgesebb. Tőle jobbra akadt egy vékonyabb hangú, az felelget neki, s ezt zokon vette. Igencsak kiabálnak egymásra, talán közelednek is, de hiába messzelátózom az erdőfoltot, nem látok semmit.
Óvatosan megyek közelebb. Az út sima, nedves, de nem latyakos; elég csendben tudok menni. Csakhát egyáltalán nem vagyok takarva.
Egyszerre érzem, hogy figyelnek. Valaki, vagy pontosabban talán valami. Lentről, a völgyből.
Megállok, és óvatosan lenézek, csak úgy szabad szemmel. Örülök, hogy árnyékban vagyok, így nem tud megcsillanni a szemüvegem. A völgy aljában az egyik tisztáson egy őzbak legel. Háttal áll nekem, néha lép egyet elfele. Nem, nem ez volt. Aztán följebb, a völgy végéhez valamivel közelebb és magasabban, a túloldalon megmozdul egy bokor, és kilép belőle egy szarvastehén. Kettőt-hármat lép ferdén lefelé az oldalon, s eltűnik egy másik bokor mögött. De a mozgás irányát követve megakad a szemem valamin, ami nem tartozik a bokorhoz. Már az állása, a színe. S a következő pillanatban kibontakozik a bokrok árnyékából egy szarvasbika. Már nem engem néz, hanem a völgy vége felé figyel, ahol valami lehet, amit én nem tudok észrevenni. Nyugodtan messzelátózóm. Szép, páros tizenkettes, még innen a fejlődés csúcspontján. Érmes bika is lehet belőlem ha nem történik vele semmi. Mozdulatlanul áll, és figyel két bokor, vagy talán inkább fiatal fa között.
Óvatosan megyek tovább, őket figyelve, s így nem vettem észre azt a kis hatost (vagy talán nagyon gyenge páratlan nyolcast), amelyik az út alatt feküdt közvetlen. Ijedten ugrott fel, át az úton, egy ugrással fenntermett az itt két-két és fél méter magas bevágás tetején. Aztán viszonylag nyugodtabban ügetett el a szálas belsejébe.
Szél nincs. Szagot nem kaphatott, talán valami zajt hallott meg. A tizenkettes még mindig ugyanoda figyel, ahova az előbb, s amikor visszanézek az erdőfolt alá, megállok, mert kint vannak a szarvasok. Két bika és négy tehén. Az egyik egy öregedő nyolcas, világosan látom, hogy agancsa lent vastag, fent vékony, középága rövid. Fejét is inkább lelógatja. Nem úgy, mint a másik, amely fennhordja ugyancsak nyolcas, de egyenletesen vastag (már amennyire vastag…) agancsát. Most, hogy kijöttek a napra, sokkal kisebb lelkesedéssel bőgnek, mint a sűrűben. A két bika is inkább kerüli, mint keresi egymást. Vigyáznak arra, hogy egy-két tehén mindig köztük legyen. Azok meg ügyet sem vetnek a két legényre, nyugodtan legelnek. Hát ebből nem lesz párviadal. A két nyolcas unottan bőg egyet-egyet, mellettem a szálasban időnként zörög az elugrott hatos, és lenn a völgyben ugyanolyan szoborszerű mozdulatlanságban figyel a tizenkettes. Most mind a két tehene látszik, az egyik a fejét dugja ki egy mogyoróbokor mögül, a másik pedig éppen befelé lép egy szederbokor mögé.
Az az érzésem, hogy a fenti társaság is ugyanoda figyel, ahova a tizenkettes. Legalábbis a két bika. Mert a tehenek inkább legelnek. Ott kell, hogy legyen valami.
Itt most hallgatnak a bikák, csak a Létrástető felől érkezik hozzám egy mély hang. Aztán megmozdulnak a völgyben a bokrok, és meglátok fölöttük egy hármas koronát. Egyet. További bokormozgás, majd minden sietség nélkül kilép az út alatti fűre egymásután három tehén, és utánuk egy bika. Egy félagancsú bika. A bal szára koronás tízes, de a jobb szárát nem tudom felfedezni. Még egy kis csökevényes szemágat vagy egy kis vacak nyársat sem.
Ferdén felfelé baktat a völgyön az erdőfolt irányába, állandóan a jobb oldalát mutatva felém. Fejét hol lehajtja, hol felemeli. Lehetetlen felfedezni, hogy van-e valami a jobb agancstő helyén. Talán egy tizenvalahányszoros nagyítású ágyúval, de nem egy szolid kis 8x30-assal. Amivel különben meg vagyok elégedve.
A fenti társaság lassan visszafele húzódik az erdőfolt irányába. Mintha a félagancsú terelgetné őket. A bikák egyet-egyet bőgnek, a tehenek meg harapnak közben. Aztán egyenként belépnek az erdőfoltba. Utoljára marad a félagancsú. Morran egyet, s eltűnik ő is.
Újra csend. Hallgat a létrási is. Fél négy. Egy óra hosszat tartott a színjáték. Kimegyek a napra, a völgy végébe, ahol az előbb a szarvasok voltak. Fiatal fenyőültetés az oldal, persze teljesen lerágva. Elhiszem Borsodi Jóskának, hogy sírva fakadt, amikor meglátta munkája eredményét. Hogy fog ez felnőni?
Felmegyek a gerincig. Az erdőfolt nem is folt, mert mögötte sűrű fiatalos húzódik lefele a műút irányába. Ösvény nincs. De nincs is értelme utánuk menni. Csak zavarnám őket. – hiába. Még ha én vadászhatnék itt. Mert egyébként döntöttem: ha rajtam állna: vagy az öreg nyolcast, vagy a félagancsút igyekezném elejteni. A másik hármat vétek. Dehát mindez csak elméleti meggondolás, engem úgysem kérdez senki.
Körülnézek. Innen túllátok a szomszéd mellékgerincen, s a Nagy-Dél főgerincére – olyan kilométernyi távolságban – most jött ki egy bika négy vagy öt tehénnel. Erősebbnek látom az eddigieknél, bár talán a völgybelinek szebb az agancsállása. Ki tudja? Innen úgysem lehet jól meghatározni. Arrafelé már nincsen út.
Visszafordulok. Közben a völgyi társaság feljebb húzódhatott, mert az út végében, ahol eléri az erdőt, két szarvastehenet látok. Az is lehet ugyan, hogy mások. Mindenesetre megvárom, amíg belépnek az erdőbe, s akkor indulok vissza.
A hatos még mindig a szálerdőben mászkál az út fölött. Kióvatoskodik az erdő széléig, aztán ijedten visszafordul. Fel-alá csörtet a száraz gallyakon, majd újra kijön a széléig, de nem hagyja el az erdőt. Úgy viselkedik, mint a kölyök, akit a nagyobbak kirekesztettek a házibuliból.
A házibuliból tulajdonképpen én is kimaradtam, s így visszafelé megyek az úton. Ahogy közeledem a Lusta-völgy felé, úgy erősödik a létrási bika hangja. De hiába próbálom meglátni, nem sikerül. A túloldalon is tarvágás van, melyben erdőszalagok nyúlnak le a völgy felé. Valamelyikben bőghet a bika.
Közben a völgyet is figyelem, de a tizenkettes nincs már az előbbi helyén. Mégis ők húzódhattak feljebb, követve a napot ahogyan árnyékba borult a völgy alja. Az őzbak is eltűnt.
Figyelem a völgyet, a Létrás oldalát, mindent figyelek, csak fölém, a bevágás tetejére nem, s így történik, hogy riasztva ugrik el pontosan az előbbi helyéről az őzsuta. Ezúttal a gidájával. De csak kettőt riasztott szerencsére. Én lapultam, amennyire egy út közepén lapulni lehet, és azzal vigasztaltam magam, hogy úgysem láthattam föl a négyméteres bevágás tetejére a bokrok közé.
Lenn a lustavölgyi úton teherautó morog. Innen éppen rálátok az út egy darabjára, melyen feltűnik egy ócska Csepel, amint kellő mennyiségű füstöt köpködve igyekszik Jávorkút felé. Messzelátóval nézem. A platóján ülők pedig felfelé mutogatnak. Rám? Éppen elképzelhető.
Az autó eltűnt, én pedig néhányat lépve a mellékgerinc túloldalán vagyok. Innen már látom újra a nyerget, ahova felértem volt. De nem azt figyelem, hanem a túloldali nyúlvány letörését a Lusta-völgy fölött, ahol mintha valami mozdult volna.
Öt-hat tehén és egy tizenkettes bika igyekszik a sziklák és bokrok között ferdén felfelé. Hogy a teherautótól ijedtek-e meg, vagy az előbbi riasztástól, vagy valami mástól – nem lehet tudni. Egyenként tűnnek el a hajlatban, s én megint egyedül maradok (Csak most, jó 25 évvel később jutott az eszembe, hogy a teherautósok rájuk akarták felhívni a figyelmem.)
A létrási bika – mind közül ennek van a legerősebb hangja – még bőg, de már letettem arról, hogy meglássam.
Visszamegyek a nyeregbe, s a túloldali úton, mely alatt az előbb még a szarvasok voltak, próbálok szerencsét.
Ám közben a gondolataim már máshol járnak. A magyar vadászattörténet-írás történetéről írandó bölcsészdoktori dolgozatom lassan kialakuló részleteit próbálom magamban fogalmazni, s közben észre sem veszem, hogy már a mellékgerinc túloldalán járok.
Tőlem jobbra tömör, két-három méter magas fiatalos, melyet még a szeder- és málnabokrok is sűrítenek. Belátni úgy sem lehet, és teljesen váratlanul ér, amikor hirtelen vége szakad. A völgy csücskében a szálas alatt kis rét fekszik, néhány bokorral, és két őzsuta legel rajta. Az egyik (az idősebb) tőlem talán tíz méterre.
Megmerevedek, de a mama gyanút fog. Néz, néz mereven. Aztán lehajtja a fejét, mintha legelne, de csak be akar csapni, s hirtelen újra rám néz. Én meg mozdulatlan maradok, mert hiszen én sem vagyok mai erdőjáró, ilyen olcsó trükkel nem lehet átejteni. Így aztán állok, mint saját magam szobra, csak a kezem remeg veszedelmesen, mert éppen a szemüvegem igazgattam, amikor kiléptem, s azóta nem merek mozdulni. Állok mereven, valami furcsa tisztelgési pózban, és várom, hogy végre történjen valami.
Egyelőre a suta kísérletezik. Rám riaszt; öblös a hangja, mint valami komondornak. Négyet-ötöt riaszt, csak úgy harsog az egész környék. Aztán újra következik a nézőcske-játék.
Végre megmozdul. Négyet-ötöt ugrik elfele a szálas irányába, aztán hirtelen megáll, és visszanéz. Szerencsére a kezem már lenn van.
A suta nem érti a helyzetet. Teljesen kétségbeesik. Riaszt-riaszt-riaszt. Zeng a völgy. Én meg állok. Nem tudja mire vélni a dolgot. Gondol egyet, és dobogni kezd a lábával; valósággal toporzékol. Így akar elijeszteni. Akkorákat üt a földre, hogy szinte durran. Szakad a gyep, törik a száraz ág. Fél tőlem, de nem tudja, hogy ember vagyok. Így akar elijeszteni.
A végén csak elugrik. Kecsesen ívelő ugrásokkal tűnik el a szálas mélyén, nyomában a fiatallal. Én meg ottmaradok a váratlanul beállt csendben a kezdődő alkonyatban.
Most már valóban vissza kell indulnom. Egyrészt, mert ezt az oldalt a suta úgyis telekiabálta, másrészt meg semmi kedvem vaksötétben botorkálni a Nagy-Dél oldalában.
Az előbbi esetben a legérdekesebb a fiatal suta viselkedése volt. Őt egyáltalán nem zavarta az egész. Amikor az öreg elugrott, ugrott ő is, de az egészet láthatóan nem vette komolyan. Amíg az idősebbik valósággal hisztérikus rohamot kapott, ő nyugodtan legelt. Ki magyarázza meg ezt?
Én nem értem, s éppen ezért a gondolataim újra átcsúsznak a vadászattörténet problémáira. Észre sem veszem, hogy közben leszállt az alkony, s hogy visszaértem a nyeregbe, a mai délután kezdőhelyére. Csak akkor riadok fel, amikor egy tízes bika üget be előlem az erdőbe. Sokáig hallom csörtetését a Rejtek oldalában.
A történelmi stúdiumoknak egyelőre vége, mert az ösvényen lefele vigyázni kell. Itt a fiatalosban már este van, és meg kell néznem, hogy hova lépek.
Amikor kiérek a szálasba, szinte meghökkenek, hogy még látni. No, nem nagyon, csak annyira, hogy meglássam azt a kis vacak nyársast, amelyik kétségbeesetten szimatol az úton, s aztán nagy óvatosan elindul a völgybe egy valószínűleg arra elhaladt csapat után.
Csend van, úgy látszik ide nem ér le a bőgés. Mikor kijutok a turistaútra, jobbra kapom a fejem, mert valami roppanást hallok. A fák között egy világosabb rész van, és még van időm felfedezni két szarvastehenet, mielőtt eltűnnek.
Úgy látszik, erdészeti utat építettek oda is. (Pardon! Feltáró utat! – javítom ki magam, miközben egy megtalált ösvényen arra igyekszem.)
Mire leérek, tudom, hogy kár volt. A szarvasok eltűntek, és én vagy visszamászhatok a turistaútra, vagy itt megyek ki az országútra.
Ez utóbbit választom, bár nincs sok értelme. Rohamosan sötétedik. Az erdő széle fekete, és csak a csörtetés erejéből következtetem, hogy egy őzet ugraszthattam meg.
Aztán mire kiérek a műútra, már tudom, hogy okosabb lett volna mászni. Kerültem vagy két kilométert, és most gyalogolhatok az országúton.
Igazi este van. Az autók fénykúpokat vágnak ki a sötétből, amikor elrohannak mellettem, s amikor eltűnnek, még nagyobb lesz a feketeség. Érzem, hogy fáradt vagyok; érzem, hogy átázott a cipőm; és általában érzem, hogy az így együtt sok volt hajnalok hajnalától sötét estig. Gyalogoltam vagy huszonöt kilométert, és jelen pillanatban semmi sincs tőlem távolabb, mint az, hogy ezt valaha megírjam. Az élmények már eltávolodtak tőlem annyira, hogy ne frissítsenek, már múlóban vannak, de még nem szépültek emlékké.
Pedig csodálatos volt ez a nap. Egy napra kiszakadva a világból, senkinek sem tartozva az idővel beleolvadni az erdőbe szarvasbőgés idején. És tudat alatt is tudom, hogy ez a nap életem végéig el fog kísérni, mint valami mesebeli élmény.
(1978)
|
|
|
- November 05 2010 12:00:09
Domokos!
Elolvastam a jó kis vadászélményedet, csodálatos lehetett valóban!
Szegény Apám rengeteget mesélt, de Ő a gemenci erdőben volt erdész a főnöke meg hivtásos vadász és mindig együtt mentek!
grtulálok ircsi |
- November 05 2010 16:30:52
Domokos!
Nekem is van egy páratlan 14-es agancsom az Apukámtól örököltem, Ő meg a volt főnökétől!
A lakásunk dísze!
Üdvircsi |
- November 05 2010 17:56:45
Kedves Imre!
Húúúú, mennyire szeretem az erdő hanjait, képeit, élővilágát. Általad most hatalmas sétát tettem, vagy inkább Veled! Szép, és eseménydús írásod megnyugtató, és élmény volt olvasni. Most lecserélem a vizes zoknimat, és megpihentetem a lábaimat.
Köszönöm az élményt!
Szeretettel: pipacs |
- November 06 2010 17:28:54
Ez nekem is nagy élmény volt. 48 évig erdőszélén laktam, s szeptemberben mindig hallottam a bikákat, sokszor bejöttek a kertemig is.
Szeretettel: Léna |
- November 07 2010 12:51:24
Már a stílusod miatt is érdemes olvasni, hát még a történések - igaz, mai értelemben, nem történt semmi, nem lőtte le a vadorzó a vadőrt. Egy mai embert (pl. újságírót, a médiát) csöppet sem érdekelné!
De itt az irodalom megszálottjai vagyunk.
Érdekes, a MEGSZÁLLÁS idején az emberek, még értékekkel foglalkoztak..De ma? |
- November 07 2010 14:52:52
Akkor is kaptam rá megjegyzést, hogy "nincs benne semmi érdemleges"... Egyébként nagyon szeretem ezt az írásom.
 |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. April 18. Thursday,
Andrea napja van.
Holnap Emma napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
