|
 Vendég: 7
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,200
Nem aktiváltak: 0
|
|
_
1.
Csodálatos téli nap volt. A hideg végigkúszott a házak között, éreztetve, hogy tél van, de nem fagyott.
A nap szikrázott az égen, és valami egészen egyedülálló boldogság melengette a szívemet. December
29. volt. A karácsonyon már túl voltunk, mindenki a szilveszterre készült. Azon kevés, szerencsés
napok egyike volt, amikor az egész család tovább pihenhetett reggel. Amikor közösen reggeliztünk,
délelőtt játszottunk, és együtt készültünk az ebédre. Különösen fontos ebédre. Ki akartam próbálni
egy ételt, amit nem sokkal azelőtt egy étteremben ettünk, s nagy kedvencükké vált. Nem találtam
hozzá receptet, hát saját kútfőből oldottam meg a dolgot. A végén azzal büszkélkedhettem, hogy
fantasztikusan jól sikerült. Fiaim szerint annyira, hogy ezt a mamáéknak, és az öcséméknek is meg kell
kóstolniuk. Hát nosza! Jómagam nem tudtam elvinni, ezért a fiúk felajánlották segítségüket. Imádták,
hogy önállóan közlekedhetnek, s amikor lehetett, ki is használták. Annyira ügyesen, komolyan jöttek-
mentek. Fel sem merült, hogy valami butaságot csinálnának, ami miatt bajuk eshet. Úgyhogy együtt
összekészítettük a két kóstoló csomagot. Nekem le kellett mennem a boltba. Abban az időben
első virágüzletemet próbáltam vezetgetni, és jövedelmezővé tenni. Ez időnként kellemetlen dönté-
seket is megkívánt tőlem. Most is így volt. Két alkalmazottunk közül, az egyiktől meg kellett válnunk.
Napokig érett bennem a gondolat. Fájt, hogy el kell küldenem valakit, de a bolt nem bírta el.
Az külön gondot okozott, hogy választanom kellett. Kétgyermekes anya lévén, úgy éreztem, a fiatal,
önálló kislánynak nagyobb esélye van más munkát találni. Éppen ő dolgozott aznap. Igyekeztem
időben leérni hozzá, s megbeszélni vele, hogy döntésem tisztán gazdasági okokból született. Ebéd
után kis pihenő, aztán az egész család együtt indult, egy irányba. Ki-ki a maga dolgára. Tihi a férjem,
és én, megálltunk a boltnál, mindketten bementünk a kislányhoz. Fiaink tovább siettek a villamos
végállomáshoz, kezükben a kinccsel, a kóstolóval. Vitték a nagyinak. Pórázon vezetve elkísérte őket a
család legkisebb tagja, három és fél kilós törpe snauzerünk is. Férjem még kicsit elidőzött a boltban.
Megbeszéltük Krisztivel, amit ilyenkor meg lehet. Kedvesem indult is tovább, kifelé menet szinte fel-
lökte éppen érkező barátnőmet. Kriszti is összeszedte a holmiját, s indult. Lógó fejjel, halvány, bána-
tos mosollyal lépett ki az ajtón. Visszanézvén biztosított arról, hogy megérti a helyzetet, s nincs
benne harag. Elment. Nagyot szusszanva Maca barátnőmhöz fordultam, s kibeszélni készültünk a
karácsonyt, meg az egyéb mindenféle történéseket. Vevő már nem nagyon jött, a férjek is a maguk
dolgát intézték, a gyerekek is úton, hát végre nyugodtan pletykálhatunk. Két percig tartott csupán
magányunk öröme. Aki az ajtón kilépett, Tihi is , Kriszti is, még úton voltak. A bolttól tán 100 méterre
lehettek, csak épp ellenkező irányban, mikor megszólalt telefonom. Vidáman, már-már harsányan
szóltam bele:
- Tessék, Tóth Andrea…
- Elütötték a Rolit! – szólt a kétségbeesett, artikulátlan gyermeki kiáltás a vonal másik végéről.
- Mi?! Hol? Hol vagytok kicsim? – kérdeztem remegő hangon, a félelemtől és döbbenettől
bénultan.
- A végállomáson, elütötték anya! – zokogott.
- Zárj be! – ordítottam Macának, s kifelé rohanva a pultra dobtam a kulcsot. Kocsiba ültem, s
mint az őrült hajtottam a két saroknyira lévő megállóhoz.
2.
Kiszálltam, s rohantam a földön fekvő kis test felé. Szétáradt bennem a rémület. Kicsikém az aszfal-
ton feküdt, kitekeredve, az orra vérzett.
Szürke pulóveres, vékony, jelentéktelen ember guggolt mellette. Néztem a kicsikémet, tétováztam.
Megfogjam, ne fogjam, mi legyen, hogy nem ártok? Hall, nem hall? Elájult, él? Mi van, mi ez, mi
történik? Tihi is megérkezett. Ő még éppen sétált, és hallotta a puffanást, ami miatt a lábai
önkéntelenül is irányt változtattak. Soha, semmilyen baleset közelébe nem ment. Most akaratlanul ,
lábainak engedelmeskedve ott állt mögöttem, s nézte a fiunkat. Milliónyi gondolat, érzés szágul-
dozott a fejemben, a lelkemben oda-vissza. A szürke pulóveres ember látván vergődésemet, megfog-
ta a kezem. Mélyen a szemembe nézett.
- Minden rendben lesz. Nyugodjon meg! 20 évig voltam mentős. Segítek, minden rendbe jön.
- Igen… - rebegtem, s valami soha nem tapasztalt, szétfolyós, sűrű nyugalom árasztott el a
fejem búbjától a lábujjamig és vissza. Éreztem, ahogy hömpölyög bennem, s nyomában feltámad az
erőm, és tisztul a tudatom. És attól a pillanattól kezdve nem volt könnyem, se kérdésem. Csak tettem
a dolgomat. Mentőt hívtam. Én is, mint előttem már páran. Kisebbik gyermekünket kérdeztük a
történtekről, s próbáltuk vigasztalni a sokkos gyermeket, aki végignézte a testvérével történteket.
S 10 évesen, sajátja nem lévén, elkérte egy járókelő telefonját, s felhívott.
Traumatológus barátomat hívtam telefonon, hogy segítsen, hova vigyük a gyereket? Mondta, a
Fiumei útra. Betelefonál, hogy várjanak, s amint tud, jön ő is utánunk. Szüleimet is értesíteni kellett,
hogy másik kicsikénket istápolják. Beteg a lelke, riadt, és magát okolja a történtekért. A barátainkat is
hívtam, hogy vigyék el a kutyusunkat, nincs hozzá a családban most türelem. Mint egy gép, intéztem
egyik telefont a másik után. Guggoltam a gyerekem mellett. Időnként felpillantottam az összeverő-
dött emberekre. Arcomat fürkészték. Könnyeket kerestek, őrjöngést, kétségbeesést vártak, mint
később megtudtam. Nem volt. Csak a cél. Rolandomnak a lehető leggyorsabban, a lehető legjobb ke-
zekbe kell kerülnie. Felálltam, s kutattam, hátha látom már a mentőt.
- Kiugrott a tömegből. Nem tudtam kikerülni… - szólalt meg mögöttem egy remegő női hang. –
Próbáltam kikerülni, de nem tudtam.
- Ha tényleg a gyerek a hibás, a biztosító majd rendezi a kárát, nyugodjon meg. – fordultam
hátra. 40 év körüli barna hajú, vékony nő állt előttem – Maga biztosan megtett mindent,
elhiszem. Nyugodjon meg!
Fel sem tűnt, hogy a gyermekem a legbelső sávban fekszik, egy kétszer 3 sávos útszakaszon. Kicsim is
csak azt hajtogatta.
- Anya lelépett, anya lelépett… - és annyira riadt és kétségbeesett volt…
Sziréna hangja törte meg a beszélgetést. Rendőrök érkeztek. A gázolót elvitték az autójukhoz, s kikér-
dezték a történtekről. Hogy, hogy nem, az elütés helye, és a gyermek földet érésének helye, a hely-
színrajz szerint 13méter lett. (Ez később, mikor kiderült az igazság, ami 36 méter, különösen fontossá vált.)
Visszafordultam mozdulatlan kicsimhez. Féltem. Rettegtem. De ott, és akkor, nem foglalkozhattam
ezzel. Nem gondolhattam másra mint, hogy jó kezekbe kerülve, gyorsan, épségben vihetem haza.
Csak jönne már a mentő! Hol van? Hol késik?
|
|
|
- December 31 2012 16:32:52
Olvastam... félelmetes történet. Felnézek Rád, ha ez a saját történeted s a gyerekeid a szereplői, ahogy ezt a helyzetet kezelted... Szeretném tudni... ugye minden rendbe jött?
Nagyon élethűen és jól írtad le. Ügyesen. |
- January 02 2013 18:31:44
Kedves Elaine!
Saját történet.
Éppen 11 éve történt.
És folytatom is.
De béke, rend van.
Köszönöm, hogy olvasol.
Szép napokat!
Andi |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. April 18. Thursday,
Andrea napja van.
Holnap Emma napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
