Napkorong

AZ ÁRNYÉK

Éjszakánként, mikor a tiszta égbolt úgy borult a fák között megbúvó, alvó házakra, mint üvegbúra, az árny, füstre emlékeztető- elnyúló alakja végigúszott a kertek felett.
Belesve minden ablakon, karjai érintették az alvók arcait.
Hangtalan suhanását nem hallotta senki, még a fűben heverésző kutyák sem érzékelték jelenlétét, csak érzékeny orrukkal fogtak némi kesernyés füstszagot.
A hold fénye, megcsillant szürke testén, ami átengedte magán a sugarakat, amik földet érve nyomot hagytak maguk után.
Szürke virágok nőttek azokon a helyeken, nagy meglepetést okozva
mindenkinek.

Csak a távozni készülő öregeknek adatott meg, hogy álmatlan, ébren töltött éjszakáikon megláthatták.
Végigsimítva ráncos arcukat, nagy nyugalmat és békét árasztva fáradt lelkükbe, gondolatban újra végigélték elmúlt évtizedeiket, hangok, színek, arcok sűrűn váltakozó egymásutánijukban szinte elsodorták visszafiatalodott lelküket.
Csendesen ringatni kezdte őket az álom, amiből sosem volt még ébredés.

Mert elmenni is tudni kell, akár csak élni- károgta a vén varjú a tetőgerincen üldögélve, kéjesen kergetve nagy fekete csőrével a szárnytollaiban bujkáló tetveket.
Minden épeszű élőnek tudnia kéne, akár állat, akár ember, hogy ez a nóta is véges, és ennek megfelelően meg kell élni minden pillanatot, ami csak akad.
A dolgok azért vannak, hogy megéljék őket, és nem azért, hogy legyen min gondolkodni, aztán elgyávulni, és visszalépni mindig ugyanabba, ami nem felelt meg.
Nem az számít, hogy ki mit szól, az számít, hogy te mit szólsz hozzá. Mert mások csak okoskodnak, neked viszont meg kell élned, és a te bőrödre senki ne legyen gavallér.
Mi varjak bezzeg sokáig élünk, sok mindent láttunk és látunk, embereket születni, felnőni, és elmenni.
Állítom, hogy egy varjúhoz képest ezek nem okosak, csak okoskodók.
Rendszeresen összetévesztik a kettőt, illetve önmagukat okosnak hiszik, a másikat meg okoskodónak.
Én meg csak kényelmesen ülök a helyemen, és nézem őket. Sosem tudom a butaság látványát megunni.

Abbahagyva a tollászkodást, elégedetten elhelyezkedett, és simogató szeretettel gondolt magára.
Feltörő jókedvében, dúdolgatni kezdte egyik kedvenc nótáját:
Szállnak a varjak!
Most szarjak, vagy varrjak.
Olyan elementáris erővel tört rá a röhögés, csak úgy zúgott durva károgó hangja a fák között.
Aztán szárnyra kapott, és elrepült.