Napkorong

FURCSA TÖRTÉNETEK 3

Az erdőszéli roskatag vályogházban látta meg a napvilágot.
Jó régen volt, még ő sem emlékezett rá pontosan, de ahogy a házon meglátszott a múló idő, ugyanúgy rajta is.
Hát jól egyedül maradtunk- szólt a fekete kandúrjához, vele szokott beszélgetni remetei magányában.
Hajdanvolt hozzátartozói megsárgult fényképeikről közömbösen figyelték minden mozdulatát az elszürkült falakon lógva, pókhálós- fényüket vesztett kereteikből.
Hát jól egyedül maradtunk- szólt ismételten a macskához, de sebaj, Józsi, egész jól megvagyunk így ketten.
A nagy kandúr úgy tudott figyelni- két éjfekete szemével, hogy biztos volt benne, minden szavát érti.

Reggel, már pirkadatkor felcihelődött, bepakolta hátizsákját, és macskája kíséretében elindult erdei útjára.
Akár csukott szemmel is betalált volna az úttalan utakon a rengetegbe, gyerekkora óta járta az erdőt, ismerek minden fát- mondta nevetve társának.
De azon a reggelen, valami furcsa volt a fák között.
Nagyobb volt a csend - mint valaha, a fák, bokrok, valahogy dermedten álltak, szellő sem mozdult, és hallgattak a madarak.
Fonnyadtan lógtak a virágok száraikon, kedvenc gombaszedő helyein, minden gomba sárgultan, és kocsonyás kalappal kókadozott.
Elképedve álldogált a tisztáson, és csak értetlenül nézte a z őt körülvevő néma fákat.

Aztán meglibbent egy halk szellő, susogni kezdtek a lombok, széllé erősödött a halk fuvallat, már erősen hajladoztak a fák koronái, és ágaikkal nyuládoztak felé.

Elhatalmasodott rajta egy torokszorító rettenet, jéghidegen kúszott végig talpától az agyáig, sem mozdulni, sem kiáltani nem tudott, na meg nem is lett volna semmi értelme.

Megdermedt benne az idő, látása elhomályosult, még érzékelte, hogy macskája hatalmasan megnőtt, és őt nézve áll a törzsek árnyékában.

Lassan gondolataira ereszkedett egy nehéz álom, már nem félt, nem gondolt semmire.

A falubeliek csak annyit vettek észre, hogy macskástól eltűnt.
Ez is csak napokkal később történt, ritkán találkoztak vele, mert csak gombáért szokták megkeresni.
Mindenfélét találgattak, suttogtak az emberek, volt, aki azt mesélte, hogy látta holdtöltekor kijönni a fák közül a rétre, nagy fekete kandúrja kíséretében, kéken villódzó fények vették körül mindkettőjük alakját, és lábai nem érték a földet.
Mások szerint, meg koromsötét éjszaka az ajtókon kopog, be akarván jutni a házakba.
Ezeket a mendemondákat hitték is, meg nem is.
De elárvult házába senkinek nem akaródzott bemenni.

Az erdőjárók elképedve mesélték, hogy mélyen a rengetegben a tisztás közepén áll egy nagy öreg fa, holott azelőtt sosem volt ott.
Hatalmas lombkoronája szélcsendben is sustorog, hideg fuvallatok kergetőznek vastag törzse körül, még csendes - meleg időben is.