Napkorong

Egyszer, még a messzi Afrikába
egymásba szeretett két gólya.
Így már együtt indultak a nagy útra
vissza hazánkba, a gyerekkori tájra.
Alig megérkeztek, házhelyet kerestek.
Egy villanyoszlopot jónak ítéltek
legott, munkába is kezdtek
hamar, takaros fészket építettek.
Az emberek örültek, nem bántották őket
csupán figyelték a kelepelőket.
Így történt aztán, hogy a gólyapár
kelep Elek és a neje Csőrös Ivettke
A fészkét és a környéket tulajdonba vette.
Nem soká maradt a nagy fészek üresen
három szép tojás állt benn rövidesen.
Kelep Elek büszkén föléjük állt
az ég felé kelepelve boldogságát.
Ám a gyerekek sok gonddal járnak
folyton etetni kell a sok éhes szájat.
Nem törődnek vele, hogy szegény Elek fáradt
csak egyet kelepelnek!-még kérünk halat.
Az egyik kicsit, hamar utolérte a végzet
mikor kíváncsian körülnézett
így már csak kettő őrzi a fészket.
Hamar telnek a napok, elillannak a hónapok.
A fiókák tegnap még tojást törtek,
holnap talán már repülnek?
Mondja kelep Ellek a nejének.
Mert nem tudja mit hoz a végzet.
Másnap reggelre kelve, ő a soros az etetésben.
Ám a nap emelkedik és az étel nem érkezik.
Szegény Elek szárnyat bont hát, megtudakolni az okát.
A közeli rét szélénél, egy másik villany vezetéknél
megtalálja a párját, holtában is őrzi halát.
A szárnya érte a vezetéket, rögtön elhagyta az élet.
Szegény Elek köröz párat, bár tudatában van a halálnak.
Majd nagy búsan hazatér, ahol a két fióka enni kér.
Mától nincsen ingyen étel! - kelepeli keményen.
Anyátok már nem jön haza, tőle már nincs több kaja.
Aki éhes repülni fog és azt eszi amit kifog.
Így, csendesen telik a nyár, a három gólya halászni jár.
Ahogy a kicsik erősödnek, biztos jele a költözésnek.
Egyik reggel arra kelnek, gólyák lepik el az eget.
Hamar ők is szárnyra kapnak, a vándorlókhoz csatlakoznak.
Még egyszer visszanéznek, így búcsúztatják a fészket.
Majd bátran húznak előre, bele a messzeségbe
hisz vár rájuk Afrika, a jó meleg és ezert csoda.
Csak, szegény Elek repül némán, nincs senki az oldalán.
Ám a hosszú utat megteszi,
a gyermekeit elviszi, Afrikában kitelelni.
Mire vége lesz a télnek, a fiókák is beérnek
szép daliásra fejlődnek és már útra készek.
Sürgetik az öregeket, immár haza felé repülnének.
Ám, a vének nem sietnek, nincsen vége még a télnek.
Mondogatják napról–napra, az indulást halogatva.
Egy hajnalon elkezdődik, ahogy sorban ébredezik
a madár világ, csoportokba rendeződik.
Alig, hogy szárnyra kapnak, repülnek is északnak.
Csend, üresség, ez marad utánuk, de várja őket a hazájuk.
Hosszú, kalandos út vár rájuk, nem is ér haza mindnyájuk.
Szegény Elek is így végzi, a sorsa őt is utol éri.
Egy viharban nyoma veszett, az asszonya után ment.
Ketten maradtak a fiókák, az utat így folytatják.
Repülnek hát haza, tovább, ők maradtak csak a család.
Ám egyszer csak a semmiből, néhány daliás legény jön.
Hosszú csőrük, fehér tolluk, azt tették ami a dolguk.
A testvérek szétváltak, Kelep Rita már velük szárnyal.
Még néhány nap magányosan, repült Rudi nagy búsan
mikor egy tó szélén, meg akadt a szeme Örzsén.
A gólya lány épp halászott, Rudi pedig rá pályázott.
Elég hamar behálózta és magával is hozta.
Így a régi gólya fészkünk, újra benépesült.
Ahogy az idő sem áll meg soha
születik majd sok kis gólya...

Győr, 2016