Tarka szirmokba öltözött
szóvirág-lerakat -
egykor ti fényes jelek,
hordoztátok a tartalmat.
Mára már felégette
minden lényegeteket
a megbomlott akarat.
Hitetlenül nézek rátok,
elveszett idenitással
pengtek a papíron -
Szívem falát hiába
kongatjátok immár,
nem rendülök rátok.
Képmutató formáitok
üresen lógnak létem falán,
Csak bámulom az eget,
mit fölém festettetek,
s szántóföldem fölé,
melyben az elrejtett kincs
nékem eltétetett.
Mennyire megcsaltatok,
hazug bálványaitokkal
elhomályosítottátok
a fényt szívemben;
De most felkelek én
s szétrombolom képeiteket,
összetöröm arcotok
hiú mosolygását -
lerántom rólatok a leplet,
megfosztom látszattól a lényeget,
kimondom a valóságot:
nincs többé szükségem rátok!
Örökbe fogadott: a SZERETET.