Tekintetében ki nem mondott szavak.
A hangtalan mondatok
Mennydörgésként mégis morajlottak.
Mosolyában ott égett
Az életet adó édes-keserû szenvedély.
Nevetésében könnyek
Visszhangoztak, de lelkébe menekültek.
Ölelt, hogy szinte fájt,
S tudtam, többé már nem látjuk egymást.
Szavait szívembe véstem,
Hogy ha hazamegyek, legyen miért élnem.
Még egy utolsó csók,
Az édes-szomorú arcon erõltetett ál-mosoly.
Nem is néztem vissza,
Féltem, szívemen eszemnek megszûnik uralma.
Elengedtem õt. Örökre.
Bár még nagyon fáj ma is, tudom, így kellett lennie.