Hogy így igaz, megértem,
De nem vigasz.
Hogy szeretsz, hitetlen hiszem,
Mert vak vagyok, vagy majdnem az.
Nem számít már, hogy az emberek,
Vagy más férfiak mit szeretnek;
Én neked adom, ki leszek
És most megint,
Aki vagyok, vagy voltam,
Szabad akaratom szerint.
Tiéd vagyok, de enyém nem vagy:
Már nem szeretsz.
Mialatt te azt várod el, hogy
Szeresselek, enyém nem lehetsz.
Alku, ha alku ez még néked,
Gyilkosság: Semmiért Egészen!
Az önzésed nyílt válasza,
Ez az egész;
Birtokolni akarsz, de mit
Kívánsz, az már semmi egyéb.
Mint egy csecsemõ, lelkem oly
Hangon gagyog,
Te így is akarsz? - Nemlehet.
Illúzióm rég elkopott.
Nem bírok ki már több elvárást
Az emberektõl, sem tõled mást,
Nem kell már semmi magyarázat,
Sem utánzat
Érzéseidrõl. És hibámnak,
Okairól, mi csak te vagy.
Mert nem a sajátom, az a perc,
Mikor, veled
Hisz élet nekem, hogy te élsz,
Életed már nem tied.
Többé nem gondolkozom már,
Nem kívánom tudni, hogy most:
Nincs kiút és reménytelen.
Mire ott állsz utad végénél,
És jobb, és több,
Lenne velem egy perc, mindennél,
Addigra hozzám nincs közöd.
Õrlõdöm, nem kellesz barátnak,
Bár jóllehet,
Elfogadnám, csak hogy a bánat,
Kerüljön, hogy veled legyek.
Mint lámpa, ha lecsavarod,
Nem élek, ha nem akarod.
Nincs hang, nincs könny, de óhatatlan,
Hogy sírom ásd;
Én gyûlöllek zsarnokságodban,
S lehetetlen, hogy megbocsásd.