Talán a szenvedésnek nincs vége,
Még akkor sem, ha enyém vagy végre.
Most hiányod még kínzóbb talán,
És más is kopogtat szívem vas kapuján...
Kinézek, és azt mondom...nincs itthon,
Õ el megy, és azt mondja ...ki bírom.
A szavak visszhangzanak fülemben,
Egyedül helyet foglalok szívemben.
Trónom ragad a mocskos vértõl,
Néhol kopott,máshol csillog a szennytõl.
Körbe járom udvaraim félve,
Sikoltozom egymagam, idõt kérve.
Szét rombolok hát mindent mi él,
Könnyeimben csúszva-mászva én...
A kaput örökre bezárom magamra,
Hagyjanak, jót ne tegyenek javamra!
Reményem el fogyott,csupán alvadt vér,
Sanyargok csupán ha valaki újra kér...
El dobok hát mindent mi még fontos,
Így nem veszthetek semmit! Ez a biztos!