Copyright: 2004. október 15.
Az érzelmek játéka
A színtiszta szerelem, mindig az érzelmek játéka,
azt is mondják, csupán nézõpont kérdése az egész:
és hogy éppen mikor, hol, és merre, vagy most,
mert az lehet tisztán plátói, vagy vad, és viharos.
Vagy most talán mégse, mert nem kérsz belõle,
mert vagy túl sok, vagy talán mérhetetlenül kevés
vagy nem viszonzod kellõképp, esetleg elkéred elõre,
s ha gyenge vagy, majd ettõl kapsz újult erõre
és mindegy hova írom a neved, s hogy merre mész!
Elõre, vagy lassan körbe-körbe, néha meg hátra,
esetlen tétován csak ide-oda, vagy egy hûs szobába.
Mint egy graffytit, mindig úgy írom fel a nevedet,
mert tõled vagyok zajos, és már minden oly zavaros
hogy mikor mi történik éppen velünk, és most.
Amikor majd téged a szerelem oltárához viszlek,
miközben óvva, féltve, a két tenyerembe veszlek
és magamtól is kissé elpirulva, kábultan szeretlek.
Vagy éppen sírva és mosolyogva, esetleg nevetve,
gyönyörû fohászokat suttogok mind a két füledbe
amikor ha te velem vagy, és soha senki mással,
mindig együtt nevetünk a csillogó szemlátomással
vagy amikor sietsz, úszol, vagy csak táncolsz,
ha megölelsz, ellöksz, vagy magadhoz láncolsz
te kedved szerint mondhatsz feketét vagy fehéret,
én mindenem neked adom, örömöt, bút, vagy szerelmet.
Mely szerelem, téged talán soha meg sem éget!
És írsz majd a szerelemrõl egy gyönyörû szimfóniát,
én pedig elfogadom megadón legyintve, az iróniát.
Mikor azt hiszed majd hogy elõtted hever már minden,
de másnapra kiderül hogy már semmid sincsen
hisz mégsem csak a tiéd az ég, a föld, meg a világ!
Akkor majd végre kimondom hangosan áldva a neved,
hogy biztosan tudd, valaki szeret: én Kedvesem!
Most azonnal, mindig, vagy esetleg majd máskor,
meglepõdsz mindig ha szembejössz, a csodálkozástól.
Mert egyszerûen nem lehet téged, már nem szeretni!
De lehet veled sírni, mosolyogni, vagy nevetni.
Hisz nekem az sem mindegy hogy te mikor merre mész,
és hogy ebbõl melyik irány, a részegítõ józan ész.
És a két gyönyörû melledre, szádra, majd újra vissza,
ahogy a tested, forró csókjaimat oly mohón issza
és lám, mennyi szédítõ ajándék: a gyönyörök kútja!
Miért is tagadnánk, hisz hazug volna minden szándék,
hát ne leplezzük tovább, hogy ránk majd mi vár még!
És azt sem hogy én téged már oly régóta szeretlek,
azt meg pláne ne, mióta a nevemet, a nevemen nevezted.
Hiszen a kettõnk érzelme mindig oly viszonylagos,
pont úgy, ahogyan ez a mindennapi szerelem:
ahogy eddig is volt, fénylõen tiszta, néha meg zavaros!
*