Haragom, ha ma rímbe, ragba rágnám
s kimondanám mi bánt,
vajon mi törne fel bensõd rejtekébõl?
Mit vágnál hozzám?
Szavaid máglyáját,
talán ajkaid láva-táncát látnám?
Avagy a bûntudat szikra-folyamát,
netalán a lelked mázsás súlyát
zúdítanád rám?
(és) Nem hagynád, hogy tovább hajózzon
velem a vágy,
mely régóta társam, hûtlen szeretõm
és nem hagynál a vágyágyban eszméletlenül,
fetrengve vergõdni-feküdni piszkomban,
nem állnád ha haragom ragoznám
unos-untalan.
A vágy magányos-mocskos útjain járok
inkább mint megbántsalak tengerré áradt
haragommal.
Nem adom ki mérgem, nem oltom
beléd gonosz-magamat õrjítõ sirámaimat,
így eltemetem freudi tudatalattim sírjába.
Lelkem gyászos húrjai daloljanak Téged fehérré!
Azt kérem hát most Tõled,
ne haragudj rám, az Õrzõre!
Ne kiabálj, ne átkozz nyelveddel!
Ígérem, én sem okádok ki
magamból rémes-rímes szavakat!
Legyünk csendben, zenéljünk a széllel,
játsszunk az Adventben,
hiszen Advent jött el érted,
s értem.
Ha pedig mondanál valamit,
a szavak ne hagyják el ajkaid.
Vesd le földi terheid,
vesd le és terítsd szét a megbánás fátylát!
A papír lássa tollad táncát és kárát
s kiolvassam soraid közt
az igaz ember sóhaját panaszát,
s ha a hajam az õszt kívánja kéjesen,
a fene bánja ha kedves éned!
Lelkem sötét vásznait fehérre festené,
barátra lelnék...
Három évvel ezelõtt, Karácsony elõtt!