Emlék felett görnyed az éj.
Az ég sötétjét csillagok szelik.
Vánszorgó idõm ablakán
fények: álmodó tiszta szemeid.
Az itt hagyott mosolyban: - reszketõ
zajok ülnek nehéz csendben,
s mint áttetszõ üveggolyók
lapulnak kopott kabátzsebekben.
A hang, mely végtelen fonál:
- dallamot fércel a pirkadathoz.
S ha csendül az elsõ madár,
érzem: a hajnal újra nyarat hoz.