Bütykös ujjaidat most is látom,
Simogatásodra - ha tudnád -
Mennyire vágyom!
Búgó mély hangodat belül hallom,
Áradt belõle a szeretet, nyugalom.
Hófehér hajad koronázta fejed,
Zöldszínû, mosolygós volt a szemed.
Hisztizõ unokát csitítottál halkan,
De jó lenne hallani újra a szavad!
Elmúlt már tíz év, mióta elmentél,
Mit nem adnék érte,
Ha még itt lehetnél.
Utolsó kérésed még most is hallom:
Dédunokáimra vigyázz nagyon!
Szép, ránctalan arcodat most is látom,
Kerekded formáját örökölte lányom.
Ránéztél, kezedbe fogtad csöpp arcát,
Gyengéden ölelted, s simogattad haját.
Látom szép arcodat, látom kezedet,
Öregségtõl görnyedt, gyönge testedet.
De érezni is akarom! Nemcsak látni!
Talán önzõ lelkem, hogy erre vágyik?!
Könnyezik a szemem, fojtogat a bánat,
Dédikém! Annyira vágyom utánad!
Iszonyú a fájdalom, nagyon szeretlek.
Az élet sokszor olyan kegyetlen.
Mikor utoljára egymásra néztünk,
Szerettük volna, ha lenne reményünk.
Most is látom szemedben a fényt,
Mely életem végéig velem lesz, elkísér.
Tested porát õrzi egy kicsi urna,
Egy sírhant, mely emlékeztet a múltra.
Gyertyát gyújtunk felette, lehajtjuk fejünk',
Fájdalmat kiengedve zokog a lelkünk.
Ringatózik a láng, szellõ suhan tova,
Mindenhonnan hallatszik a fájdalmas sóhaj.
Mindig velünk vagy, de itt érezzük,
Nélküled sokkal szegényebb életünk.