Szemedbe nézve megáll az idõ,
s elmerengek arcod lágy vonásain,
mi szép, ha volna enyém egy percre;
elcsitulna tán végre lelkem is.
Közeledben felforr a vérem,
s szívem a láztól úgy zihál...
Mégis, elõled gondosan rejtve,
gyöngeségembõl semmit se láss.
Pedig gyönge vagyok, még lábam is
remeg, ha illatod átjárja orromat,
s hangod a lágy, könnyû szellõ,
mitõl izzó lelkem végül lángra kap.
Csak mosolyod az, mi néha megzavar,
nem tudom rajtam vagy velem nevetsz.
Sokszor már nem tudom azt sem,
hogy én magam; velem? vagy ellenem?
Egyet tudok, így nem mehet tovább,
csak Komédia, ha ál az arc,
s ha nem érdekel, mit alatta lelsz;
így válik belõle Tragédia.