Egyszer valahol a világ peremén,
Egy lélek kérte magát Isten színe elé.
Szeretne a Földre visszamenni,
De nem csupán embernek, magyarnak születni!
Már megint? Isten csodálkozott.
Ez a lélek mindig erre vágyódott.
Hát halljam, mi vonz oda téged?
S el kezdett mesélni e furcsa lélek.
Ott a legszebb az ég, s vele a felhõ,
Az Alpok alján zöldellõ erdõ.
Gazdag vizû Duna, kanyargó Tisza,
Tihanyból messzire hallatszó visszhang.
A Fertõ-tó titokzatos mocsári világa,
A rétek ezernyi illatozó virága,
Az állandóan visszatérõ madarak,
A gyermekek csilingelõ kacaja.
Hajdani nagyságából sokat veszített,
Gazdagságot sok más nép innen merített.
Parányi ország lett, de aki magyar,
Innen elmenni soha nem akar.
Sokan próbálták e kis országot legyõzni,
De büszke öntudatát nem tudták betörni.
Ez a hely nem nyugat és nem kelet,
Ez itt számomra Európa közepe.
Szegény ország, sok vérzõ sebbel,
A történelem csipkésre szelte.
Az elszakítottak nem adják magyarságukat,
Sosem tagadják meg drága hazájukat.
Piros, fehér, zöld, három szín,
Ettõl dobban nagyot a magyar szív.
Kitartóak, büszkék. Õk a magyarok.
Visszamenni Istenem, ide akarok!
Meghallgatta Isten a lélek szavát,
Érzelmekkel átitatott, remegõ hangját.
Hát legyen, szólt végül. Sorsod elrendeltetett.
Így e lélek magyarnak megszülethetett.