Csendélet
Messze vagy, nagyon messze. Ezer kilométer távolság
ami elválaszt, nélküled minden nap üres fáradtság.
Ólom idõ lassan moccan, mint az öreg falióra
rozsdás karja, alig-alig hallgat a sürgetõ szóra.
Szoba, ágy és asztal, hangtalanul várakoznak,
valami mozdulatra, s egyre könnyeznek vágyakozva.
A lámpa sem pislákol, a fénye egyszer megfagyott
elöntve a szobát, ahol most olyan egyedül vagyok.
Fehérek a falak, rajtuk ezer kiszögezett emlék
árnya áll, s köztük libeg a sötét semmi: a Nemlét.
Lebegõ buborék a vízben, gömb-sóhajtás lehetne
belõle egyszer, de félúton meghalt rajtad merengve.
Fél alma az asztalon, egykor egész nyárzamatú
lehelet volt, de most csak felemás apró mélabú.
Légy se zümmög, a tél hideg marka már rég
lecsapta mind; olyan dermesztõ a benti lég.
Olyan hideg van; most érzem a fáradt lelkemig
lekúszó hûvöst, ami kintrõl mászott fel a testemig.
Olyan furcsa lett a világ, s tudom én, vagyok
most egyedül, ahogy a mozdulatlanba fagyok.