Hamvadó kis arca, gyöngéd a keze
Szemei fáradtak, de óhajjal teltek...
Így pecsételi az idõ kegyetlenül
Ki életének tavaszán nem ment férjhez,s marad egyedül.
S feláll, lassan lámpást õ gyújt
Mintha a ház teltebb lenne,
Kint az esõ pedig ének
Mely egy régbõl dallamot penget.
Szomorú a dallam szöveg nélkül
Az éj egy csomó gondolatban járkál
Mit a lámpa elmesél siratva
Egy szegény lélek húrján.
A tû, a zzem, a fény
Az esõ, mely az ablakot veri
Szövi költeményét fájdalommal
A lányról ki nem tud férjhezmenni.