Németi Csaba: Élő múlt
Letörte a virágot.
A düh pirosra festette az idő barázdáját
az arcán.
Tanácstalanul álldogállt.
Nézte a kezétől fényesre koptatott kapanyelet.
Könny gyült a szemébe.
Lassan lehajolt,kezébe vette
a Nefelejcset.
Érezte illatát,a mindenen túláradó
élni akarást.
Hallotta a múltba veszett szerelem zenéjét,
látta a szivárványt.
S a csókok ízének zabolátlan vibrálása,
átjárta testét.
Nem volt már mérges,elhatározta
kipréseli a virágot.
Mert emlékezni kell,s ő emlékezni fog,
hogy életet kapjon a jelen.