Szürkület
Esteledik s a nap, mint az élet,
Az elmúlással ím egyszerre lép,
Sóhajt a szellő, a gondja széled,
Szürkület burkába olvad az ég.
A virágzó bokrait pislogva,
Magára zárja most és elpihen,
S mint egy órát az asztallapjára,
Elétek teszem dobogó szívem.
Mit mér vajon buzgó dobbanása.
A szürke élet olykor megsuhint,
Hisz fekete-fehér szárnycsapása
Között repülnek múló napjaink.
Ha egykor megáll e szív, kihűlve,
Ki most még él - villanó pillanat-,
Majd a vén időből kiperdülve,
Végső ütemét verve itt marad.
Hányan vannak akik már megálltak,
Az idő könyörtelen, megy tovább,
Ostoba aki a hittel áltat,
De az aki nem hisz még ostobább.
Hit és a kétely közt tűnve veszni,
Mint a nap-éj között a szürkület,
Igy kéne az életet keresni,
De nyomára akadni nem lehet.