meggyújtom pipám
így ebéd után
leülök az ablak mellé
míg izzik a dohány
kavarog a füst
mint köd az utcán
szellemléptekkel
közeleg
barátom a csend
nem int nem kérdez
pipám szárára ül
s okosan figyel
néha alig lát a füsttől
de azért kémlel
mikor hunyom be
én is a szemem
előtte még
egyet szippantok
belőle
szürcsölve árad szét
számban
parázsló dohány
melege
megvillan a parázs
mint vadnak éji szeme
míg nekem
a füst
könnyet csal bele
mintha sírnék
fut könnyem
gödörből-gödörbe
kezemben könyvem
ő is pihenne
a csendben
füstkarikák imbolyognak
mint árnyak
ősszel
a szürke ködben
megadom magam
a szunnyadó csendnek
ölébe hajtom fejem
mint ősz a télnek
álmomban
egy patakban
kavics lettem
víz kedvére sodort
puha homokban
fehérre mosta arcom
láttam magam
patak tükrében
s lent a kavicson
sodort a víz
mint sodor az élet
szép az álom
ám vissza
sosem térnek
horkantva,
mint vadat érző mén,
riadtan kapom fel fejem
talán a szívem
dobbant nagyobbat
vagy ritmust
tévesztett
búcsút int a csend
mert a csengő
odakinn cseng
pipám is kialudt
könyvem is
olvasni akar
belőlem
mert úgy szoktuk
egymást olvassuk
én őt
ő pedig engem