Reszkető madárka ül az ágon,
zápor áztatta,napsugár szárítja,
lágy szellő gyengéden borzolja,
apró szemecskéit lassan lecsukja.
Úgy vágyik csak egyre messzebb,
valahol a zöld erdő zegzugos mélyébe,
oda, hol végre majd párjára rátalál,
s énekük a széllel messze messze száll.
Hol végtelen nyugalom, s csend honol,
a cserjék közt egy-egy róka is oson,
őzgidák szökellnek anyjuk nyomát keresve,
s mókusok járják táncukat a rengetegben.
Apró pici lábak ugrándoznak a tölgyek közt,
víg kacajuk ,énekük felveri a csendet,
szertenéznek, kutakodnak gombát keresnek,
s vén fa oldalában tucat makkot szednek.
Száll a madárka is már párjával ágról ágra,
csordogáló kis patakhoz érve ott leszállnak.
Úszó farönkön megpihenve sodródnak az árral,
aztán szabadon repülnek a végtelen határban.