Süvítő szél vagyok, esőt fakasztok,
villámlok, cikázok, soha meg
nem torpanok, s meg nem állom,
hogy elmondjam mi itt belül dúl,
rendületlenül szakadatlan, ahogy
magamra maradtam elárvultan.
Lelkemből a bánat, mint folyó
hömpölyög a szavakon át,
s, tovaszáll a sóhajok szárnyán.
Sírása száll a széllel messze
völgyeken, kéklő hegyeken át,
madarak kisérik szomorú útján.
Lassan megpihen lelkem a
tarka-barka virágos mezőn,
aztán kitárja szívem kapuját,
ha majd az este jön és odafönt
a csillagok fényesen ragyognak,
s mosolyog rám a hold is cinkosan.
Megnyítja majd nekem kapuit a világ,
lesz kedvem újra nevetni, élni,
csodálni, mit a természet bőséggel
elém tár, hogy lássam a szépet,
keressem a jót egy életen át,
úgy repüljek tovább a sóhajok szárnyán.