A fák némán várnak dideregve
vad zsarnok a tél még nem enged
enyhe tavaszi szél nyújt írt sebeikre
hófoltos hegyek hideget lehelnek
de fagyos csókjuk már néha felenged
virágbontó fák, apró zöld gyümölcsök
meddig kell várnunk, mikor jöttök
dongó méhek fel-felkerekednek
a melegben nyíló virágot keresnek
a szorgos munkátok nyomába
mikor gyűlik a méz a kaptárba
remények, új élet, tavasz kezdete
hoz–e áldást a megtermékenyített bibe
táncol a Nap fénye a hegyeken túl
kén színű fáklyaként hó olvadékba hull
a fekete fagyott föld is enyhülni látszik
hozza egymásután picinke indáit
megindul az élet végre valahára
a zöld költözik a pezsgő határba