Üresség döngeti a lelkemet,
Magányos testem megremeg.
Árnyak fészkelnek a szívembe,
Lassan kúsznak vékony ereimbe.
Mit sem ér a külvilág számomra,
Ha belül csak a lelkemet mardossa,
S a keserű könnyek sós folyama
Mélyen vág utat az arcomba.
Nincs kiút a szomorú valóból,
Nem így akartam, de kicsorbult.
Nem látom a jót a rossztól,
Egyedül szenvedek magamtól.
Vannak körülöttem, kik szeretnek,
De én nem akarom, hogy szenvedjek
A gondolattól, hogy rossz vagyok,
S ők azt hiszik, csak változok.
Kívül csak az látszik, mit én akarok,
Senki sem tudja, mégis milyen vagyok,
Két világ között hánykolódom hiába,
Döntenem kellene a helyzetet megoldva.
Kimondani félek a szavakat,
Inkább hagyom, hadd kínozzanak,
Belülről várom a válaszokat,
Hogy tisztábban lássam a világomat.
Bezárom az ajtót magamra,
Várom a magányt a nyakamba,
Hadd sújtsa üresség a lelkemet,
Szenvedek magamtól s elveszek.
2009.03.