"Feketeszárú cseresznye, rab vagyok érted menyecske.
Rab életem rab halálom, rab vagyok érted virágom,
Rab vagyok érted virágom..."
(magyar népdal)
Szeretlek...
Selyemszálakkal kötöttél magadhoz!
Épp a grundon játszottam,
de hagytam, hogy ölelj.
Akkor már nyelved örökre enyém volt,
és a tűzfalra firkáltalak - ha senki sem figyelt.
Kis kócos gyerek voltam,
fogékony ezernyi jóra.
Bámuló szemekkel meredtem
minden március idusán,
a nemzeti színű lobogóra.
A tizenkét pontot kívülről fújtam
és hittem hogy a felnőttek jók.
Mert csak a gyerekek lehetnek rosszak,
akik a háztömb körül szaladó kisfiúra
futóbolondot kiáltottak!
Bajnok akartam lenni,
lábad elé tenni a csillogó medált.
Hogy büszke lehess rám,
hogy helyem legyen szívedben,
hogy sírjon örömében apám...
Szerettelek kimondhatatlanul.
Közben az évszakok
egymásnak adták a váltóbotot.
De te nem kérted számon soha,
miért nem lett az érem enyém,
miért nem lettem híres férfiú,
és miért maradtam, ilyen ostoba
szegénylegény...
Te csak szerettél változatlanul.
Megmutattad nekem magadat.
Mikor síkjaidat fehér lepel fedte,
majd erekkel átszőtt hajlataidon
csordogált az olvadó tavasz
és dombjaid lankáin
akácmézet gyűjtött a szerelem.
A menyasszonyom lettél mindörökre,
bármerre mentem, te jöttél velem.
Dallamaid alagútjaiban
áttáncoltam veled az életem.
Hozományod: hagyományod!
Féltve őrzött tulipános ládád,
melyet mindig felnyitottál ha kértem.
Csodák lapultak benne,
mára szinte mind elfeledve.
Ősrégi dalok, mondák, tündérmesék.
Együtt játszottunk velük
a sámántűz fényében.
Vedd fel édes mátkám,
menyasszonyi ruhád!
Dolgos kezek varrták tarka fonállal,
határtalan szeretettel,
ezer esztendőn át.
Hímzett kötényeden ott barátkozik
e szétszaggatott vidék összes
magára hagyott motívuma.
Gyönyörű vagy!
Rubin kalárisod ribizliszemek.
Kontytakaró pártád dinnyehéj.
Vállkendőd kukorica csuhéj.
Nagyalsód káposztalevelek.
Pendelyed liliom szirma.
Pamut bütykösharisnyád,
uborka hamvas bőre.
Hófehér ingvállad,
napsugárlány szőtte.
Lábadon, vérvörös paprika a csizma.
Drága kis hazám! - Mert rólad mesélek.
Értéked: ragyogó sokszínűséged!
Te kultúrádban hordozod,
Én génjeimben őrzöm
és büszke vagyok rá,
hogy ereimben nyüzsög ezerféle ősöm.
Hiába ugrasztanak hatalmas urak,
birokra szomszéd népeket,
semmit sem ér ha folyik a vér.
Hiszen a patakok egymásba folynak
és összekeveredve is továbbrobognak.
E fekélyes sebektől átvérzett a gyolcs,
De a természet zöld mezején
trikolort fest az anyaföldre.
- mint hajdan a tűzfalakra én.
Mert itt kell élnünk tovább.
Itt, hol "még a fák es sírnak,"
ahol a felnőttek mégsem annyira jók
és a gyerekek rosszat csak tőlük tanultak.
Megöregedtem.
Már nem az a fontos, mi hajdanán.
A hősök kevesebbek lettek,
de nagyra nőttek az anyák.
Simogasd meg őszülő buksi fejemet,
melyet lassan öledre fektetek
elfáradt életem bíborszín hajnalán.
Jó volt veled élni, szerettelek.
És ha lehetne kérni újból a krétát,
nem rajzolnék most sem új planétát,
csak a vén sebhelyes földet.
Közepére ezt a kedves kis helyet,
ahol lakodalomra húzzák
a nagy rézharangot,
mikor megkaphatom végre örökre a kezed.
"Irigyeim sokan vannak, mint a kutyák úgy ugatnak.
El akarnak veszejteni, jó az Isten nem engedi,
Jó az Isten, nem engedi..."
( a népdal második része)