A kihűlt szerelmek templomában állok,
Mit szívembe ácsolt tűnő emlékezet,
Elősereglenek az eltemetett álmok,
Suhogó sodrásuk oltár elé vezet.
Az oltár dísztelen, puritán és fehér,
Orgona szavába dörgő szózat hasít,
Íme a mérleg, mely szerelmeket lemér,
Íme A bíróság ítélkezik ma itt.
Önismeret ül fönn, a főpapi széken,
Erős vállán csapdos bús fekete talár,
Társai: Vágy, a Hűség, a Bú, a Szégyen,
Szavuk halált ítél, ha bűnösnek talál.
Koppan a kalapács, s a főpap, a rémem,
Kérdezi kacagva: Ki véd ma meg vádlott?!
Másik énem suttog: Magamat én védem.
A főpap szól: Szolga, az első álmot!
Hamvas pír az arcán, görbül durcás ajka,
Vádló szemeiből ibolyaszín villám
Csap ki, s szájából vád szól: Szoknyámat felkapta!
És tessék elhinni, ez nem az én hibám.
A csöpp lány helyébe jönnek nagyobb lányok,
Kik után messziről, váltva, kéthetente,
Igaz platóian, testem-lelkem vágyott,
Dalt virágzott lelkem, mikor csak tehette.
Gúnnyal szól rám a Vágy: Nyamvadt voltál, s gyáva!
De Nagyuram, kérem, ezek rám sem néztek,
Bú és Szégyen biztat, folytatásra várva,
Kísérgették őket nősülő legények.
Egy kivétel volt csak, dús keblét kitárta,
Adta volna magát aléltan, egészen,
Gyermek volt még e szív, adta hát hiába,
Férfiatlan voltál! Dörrent rám a Szégyen.
Álom hozott enyhet a tegnapi lázra,
Egyazon időben, nem jelezve jöttét,
Szívünk együtt dobbant, egymástól elzárva,
Mi elmaradt nappal, éjszaka megtörtént.
Jön a következő, letört angyalszárnya,
Gyönyörű szereleme igaz tűzzel égett,
Betegség csapott rá, s belém szakadt vágya,
Orvos józan szava vetett neki véget.
Asszonyom közelít most, s boldogulás végett,
A praktikussága, keresztény erénye,
Törekvővé nevelt, s szerelmünk kiégett,
Sótlan élet, család lett az eredménye.
A lopott szerelmek, kis centes találkák,
Nem sorjáznak ugyan, ám múló évek alatt,
Néha-néha, titkon szívem megtalálták,
S dalaim forrása valahogy elapadt.
Nincs több álom-tanú, a vádjaiknak végük,
Ítélethozatal jön reád te árva,
Penitenciánk lesz precedens értékű,
Rá nyitott lélekkel hallgass hát, felállva.
Huncutkodtál, epekedtél, majd szerettek,
Hűtlenkedtél, de az a legnagyobb vétek,
Hogy feladtad szíved álmát, te eretnek,
S nem zengedez lelked húrjain az ének.
(És ez lesz egyúttal kegyes büntetésed!)
Megjegyzés: a vers egy kicsit hosszú, de legalább unalmas.