Az idők végtelen szirmába,
Ott várok rád könnyed hajnalon,
Megidézve a tőled megörökölt,
Boldogságban úszó alkonyom.
Életem boldog völgyében,
Édesdeden nyíló hamvas virág,
Mely akkor is nyilik újra, néked,
Ha nem te vagy, az a nagy király!
Az én virágom, nem válogat,
Csak nyílik- nyilik csendesen,
S mint gyermekét ölelő anyai szív,
Rád mosolyog fényével kedvesen!
Rád mosolyog, és elvezet,
Vezet messzi utak porába,
S az egykori gyermeki éned,
Rég nem látott, féltett korába.
Virágom, virágom nyílj szépen,
Mutasd, hogy még van hited,
S mutasd, hogy az élet kertjét,
Annak boldogságával te még hiszed!
Az én virágom, most végre pihen,
Mert bizony mostanság sok a dolga,
De hát Isten szerette, és megteremtette,
ÍGY LETT Ő A SZÍVEK VÉGZETE: A PIROS RÓZSA!