Bocsánat…
Gondolkodom, tehát vagyok,
Elmélkedem, ezért most nem itt vagyok.
Hatalmas szégyenemben hátad mögé bújva fedezném magam,
De nem lehet,
Hisz, akit megsértettem te vagy.
Eszem és szívem tudta jól mit művelek,
De ostoba hiúságom volt mindenek felett…
Nem mérlegeltem helyesen.
Mostanra tudom,
Hogy mit tettem megbocsáthatatlan,
Elfogadhatatlan,
De én mégis ezt kérem.
Bocsáss meg nekem,
Mert tudom, szeretsz még engem,
És ígérem, most már valósan,
S bízhatsz szavamban,
De ha mégsem teszed, idővel…
Észreveszed.
Ígérem, hogy nem teszem ezt többet.
Ígérem, hogy minden erőmmel azon leszek,
Hogy e rossz emlék örökre feledésbe merüljön,
S ha nem megy…
Ha nem tudom teljesen elfeledtetni veled…
Akkor is bizakodom tovább.
Hisz érzelmeim mit sem változtak irántad,
Ugyanúgy szeretlek, mint kapcsolatunk kezdetén,
Még ha ezt sokszor gyarlón el is feledtetem veled…
Most kérlek, hidd el ezt nekem.
Leírhatom neked ezerszer és ezerszer, hogy „Bocsáss meg”!
A betűk mit sem érnek,
A fájdalmat, mit okoztam,
Soha nem bocsátom meg magamnak…
És tudom ez most cinikusan hat,
Gondolhatod, hogy e vers minden sora hamisan hat…
De egy idő után… talán,
Elhiszed, hogy szívem minden szeretetével kérek tőled bocsánatot!