Egy autó haladt az úton, a forgalommal ellentétes irányban.
Képzelete vásznán kimerevedett a kép. Nem indított fel benne semmiféle érzelmet. Nem lepődött meg a dolog szokatlan voltán. Még az esti fényeket sem érzékelte. A piros fényeket az egyik, a fehéreket a másik oldalon. Csak a formák és a mozgás. Csak nézte… Snitt.
Az ég felé fordult a látomás kamerája. A tiszta tavaszi égen a Göncölszekér. Rúdja a Föld felé. Váratlanul fellobbant a Sarkcsillag fénye, és egy pillanatra megvilágított mindent. Ott lent egy autó haladt az úton. Szinte suhant előre, mint kikerülhetetlen tény, megdöbbentően rideg valóság. Lángcsóvája belehasított az éjbe, úgy közeledett a szembe jövőkhöz, mint a végzet. Egy autó, a forgalommal ellentétes irányban. Fény, szembe a fénnyel… Snitt.
És már látta, képzeletben lepergette a csattanást, mielőtt az megszólalt volna.
Akár az élete. Sosem tudott egy irányba menni a többiekkel… Fájt neki is és másoknak is...
Meleg szél támadt. Felhőt hajtott a Hold elé, elhalványult a csillagok fénye. Még mielőtt átfordult az erkély korlátján, hallani vélte a hírekben a bemondó hangját: „Az elmúlt percekben kaptuk a hírt, hogy X Y filmrendezőnk tegnap éjjel tragikus váratlansággal elhunyt”…
Puhán, lágyan, szinte észrevétlenül dűlt át.
Az ég beborult, szemerkélni kezdett az eső.