Általad.
Voltam,
S míg létem nem folytatódik,
Várok, hátha megérkezik.
Kevés vagyok.
Nélküle testem csak báb,
Lelkem csak egy sóvárgó máz.
Ő volt az, aki életre keltett,
Nagy munkáját, édes gyümölcs,
Verítékét, öröm koronázta meg.
Mily szép volt e - földi lét,
Veled.
Szerelemmel telt szívem,
Akárhányszor rád tekinthettem.
Aztán jött valami.
Borzalommal teli megbetegedés.
Ami először elmédet, majd szívedet támadta meg.
Haldoklott.
S vele együtt én is.
Kit alkotott, ápolt, s végtelenül szerettem,
Miért? Miért tetted ezt?
Hisz oly szép volt minden!
S te képes voltál lerombolni mindent!
A kép melyet rólad alkottam, darabokra tört.
Te elhagytál, s örök kárhozásra ítéltél.
Mi történt? - kérdeztem, a magánytól
Rácsok sötétség,
És végtelen üresség, amelyet csak te
Hagyhattál magad után.
Létem immáron egy massza.
Miből már senki nem tud alkotni.
Örömem, mely soha igazán nem létezett, elszállt.
Megmentettél, elrontottál
Meggyötörtél, s végül megöltél.
Ártatlan búja lelkemet.
Mégis képtelen vagyok gyűlölni téged.
Mert általad lettem igazán én.
S bár az igaz szerelem töredékét megízlelhettem,
Fájdalmat még többet kaptam, mint szeretet.
Szerettelek, szeretlek, szeretni foglak.
Míg élek, s tudom nem változtat ezen semmi sem.