Lábam alatt halad a mező
követem s magammal emléket viszek,
melyben meleg nyár volt rekkenő,
rám kiáltottak a fészkelő bíbicek,
de most csak a gaz nő nagyra
hogy a múltat elbújtassa.
A semminek támaszkodva
pillantásom a tájra tántorog,
égi útján hold biceg, csonka
fényét nyeli az ásító vályog,
mit csúnyán helyben hagyott az idő,
elvitte tapaszát már nincs felette tető.
A domb előtt letérdelek
mintha áldott sírhalom volna,
mert benne nyugszik a fal s az eresz
édesapám rég nem hallott hangja,
régi ízek, gyermekkori álmok,
halk suttogásközt, könnyem hullik rátok.