ZUHANÁS
Tegnapelőtt még miénk volt a szépség
a vágyat termő éden.
Egy csókból font kötélen
ringatóztunk ketten és átölelt a kék ég.
Ezüstfény mosdatta leomló hajad,
tüzes ajkad édesen
égette az életem.
Már nem bántam, ha utána semmim sem marad.
Ám hirtelen felforrtak a fellegek,
párnánk hamuszürke lett
és csak esett, - csak esett...
Rámkiáltottál! - akkor már nem értettelek.
Zuhantam... De ott nem foghattam kezed,
egyedül kellett bírni,
tervemet sírba sírni,
mert hittem: - Rám bízod majd az egész életed.
- Szétfröccsent a vérző pocsolyasár.
Felnéztem, - csodát láttam:
Mélykék hosszú ruhában
egy kőlépcsőn ülve, - csöndben rámmosolyogtál...