Egy Cseresznyefa elmúlása...
Nézem a bágyadt
cseresznyefámat,
nincsen már dolga
leérett régen.
Milyen volt bája
fehér virágja...
- de jó is volna
ismét megélnem.
Kora tavasszal
rügybontó dallal,
langyos napfényben
várta a jövőt,
dacolt a széllel
ős erejével,
akkor még régen
vígan tündökölt.
Lett is bő termés
három eresztés,
piros mosolyát
harsogó álom,
aki csak látta
mind megcsodálta,
széttárta ágát
ölelni vágyón.
Elmúlt a szüret
jött a szürkület,
dús levélhaja
sárgulni látszott,
pedig csak a hold
kókadt fénye volt
mit' az éj dala
őszre varázsolt.
Nézem a bágyadt
cseresznyefámat,
vágytam a csókos
szökkenő tavaszt,
mikor még kincsem
öröknek hittem
s az volt a fontos
hogy birtoklom azt.
Fiatalságom
tovatünt, - látom...
- De életem még
halálomig tart...!?
- Ide a bárdom
hamar kivágom!
ennyi volt... - elég!
- pedig még akart...____