A Föld egyszer felkiált
Szenved évezredek óta, midőn ember fejlődött ki rajta,
S mérgező gyárait felszínére megalkotta.
Régen még harmónia volt,
Akkor az ember nem ellenfele volt.
S most? Most mit tesz vele e gyarló nép?
Nincs nemzetek közti megkülönböztetés!
Mind azt teszi vele,
Mérgezi és hálátlanul nyomorítja meg.
A fák, melyek évszázadok óta nőnek keblén,
Kíméletlenül tépi ki az esztelen emberhad.
Légkörét fekete méreggel lyukasztja.
Vizeit bemocskoljuk, és pazaroljuk, majd őt okoljuk, hogyha visszavág.
Gyarló világ!
Egyszer a Föld is felkiált!
Elég tételt vesz rajtunk.
Soha többé nem lesz nyugtunk!
Naponta zokog nekünk, s mi csak házainkban megbújva félünk,
Hogy bűneinkért ne büntessenek minket,
Szikrázó haragja tajtékzó tengerei úgy hisszük ártatlanul támadnak minket.
Hideg, zord telei fagyasszanak halálra.
Értsük meg végre! Nekünk csak ez az egy van több nincs!
Ez a csoda nekünk adatot, minden szépségével,
Minden furmányosságával,
És ő vígan táplálna minket újra, ha nem mérgeznénk őt tovább.
Óvd a vizet! Ne mocskold!
Ne vágd ki a fákat! Nélkülük oly rút lenne a világ!
Romboljátok le a gyárakat! Tűntessétek el autóitokat!
Ne mérgezzük egyetlen lakóhelyünk, mert már csak ez maradt nekünk.