Álom és ébredés
Álom és ébredés
határán lebegek,
szemhéjam démonok
gyűrött lepedője.
Kínok és örömök
vérzik fel testemet,
puha meleg csókkal
tűzben kergetőzve.
Poklok kéjüstjében
őrült vágyak főnek,
vörös boszorkánynak
ölelem combtövét,
fedetlen kebléről
mézesbort csöpögtet,
mely szomjazó számban
áramlik szerteszét.
És csak kacag, kacag
a féktelen angyal,
önti kancsójából
bódító italát,
mélységeibe hív
csábító szavakkal,
már érzem katlana
forró síkos falát.
Éles piros körme
hasítja a bőröm,
Sikoltása hosszú,
dobhártyát szaggató.
Mégis ő kell nekem,
csak vele törődöm,
porhüvelyem övé,
nincs több mi adható!
Hagytam hogy szívja ki
utolsó erőmet,
hogy lenyúzott gúnyám
ördöghúsra húzza,
fájt amint csontomba
sátáni velőt tett
és a szarvak helyén
koponyám bezúzta.
Az lettem, - mit' akart:
Alvilág Hercege.
Egybeolvadt velem
mint gyertyáink széle.
Éjjel üzekedtünk,
aztán reggel fele,
lángköntösünknek
napfény lett szegélye.
Véget ért az álom,
lidércem tovaszállt,
megrepedt szemhéjam
még szürkén parázslott.
A tükörbe néztem,
arcom halottra vált!
- Két nagy vörös szarvam
és szőrös patám volt!