Poros útnak fullasztó permetét,
dézsával mossa a víz.
Számban, száraz homokszem helyett,
lassacskán sáros az íz.
A ló is csahos, szája szegletén
hab tűnik fel.
Kongó szikességből patája,
sárba süllyed el.
Messze az otthon, de fának dőlni
inammal nem merek.
Fegyver villan felhők mélyéből,
s kíséri dörrenet.
Odébb a folyó korbácstól jajgat,
ha tudna menekülne.
Kanyargós medrében gyönge testel,
mint ha falnak ütődne.
Földön fekszik a vetés, üvölt rá
a pálcát tartó szél.
Kutya lapul gazdája előtt így,
ki szökésből hazatér.
Domb mögött a falu, határán
rakott kazal ég.
De újra szikra hull alá
egy még nem elég.
Pajtában süvöltnek megrettent,
zablátlan állatok.
Szalmából vérvörös enyészet sebtében,
lábukhoz átfutott.
Ajtót! Ajtót! Valaki, torkából
így prüszköl vizet.
Nincs, ki a kárért bő kézzel
holnap majd fizet.
Másutt is hangzanak káromkodás
visító szavai.
Csak a jószág! Meg a ház meneküljön!
Ne törjön ablaki!
Pattannak fának ágai, mint hangszeren,
ha túlfeszül a húr.
Szilaj az ember, húz mint a jószág,
mégis a természet az úr.