Most csak ülök esthomályban
ittfelejtett perceid pergetem
hintaágyban
s fűz lidérc ujja játszik
rólad sejtelmes sóhaj dallamot
mint kanonok
az imát, mormolja a szél
arcodnak minden ívét, szegletét
puha kezed
forró érintésedet
szapora pulzusod
megáldott sóhajod
állam tenyeredben
lelkem két szemedben...
de elbukik jövőben önző vágy
belénk térdel száz meg száz akadály
és a képek bebocsátást nyernek
múltba csorgó kapuján időnek...
Most csak ülök esthomályban
ittfelejtett perceid pergetem
hintaágyban