Mikor kinézek az ablakon…
Mikor kinézek az ablakon a múlt felé tekintve,
A rég elmúlt dolgokon merengve,
Látom magam előtt a varázslatot,
Miből születtünk, mi megalkotott,
A kincset, mit az emlékek alkottak,
Szebb képet mutatnak a tegnapnak,
Mint amilyen valójában volt,
S ez így jó, nem kell a fájdalmas való.
Kinézek az ablakon a jövőt keresve,
A múlandó dolgokon keseregve,
Nézem, mi változik, s mi marad ilyennek,
Mi lesz, ha egyszer egy nagyot tévedek.
Várom a holnapot, mi sok jót ígér,
Szépséges dolgokról mesél,
De mindig csak várni, sok jót remélve?
Nem jó belenézni a jövőbe.
Kinézek az ablakon az esőbe,
A számtalan esőcsepp pöttyözte üvegre,
A jelen talán olyan, mint az eső,
Csendes, szemerkélő,
Sok dolog történik egyszerre,
Amint száz esőcsepp egyszerre ér a földre,
S lehet egyszerre jó és rossz is,
Amint az eső éltet, de pusztít.
A levegő az esőtől sokkal frissebb,
A jelenben élve minden könnyebb.
Mint játékos kismadár röppen el életünk,
S mi születünk, élünk,
Majd egy nem várt fordulat,
A kocka egy nagyot fordulhat,
És vége, eltűnünk, elér végzetünk,
Mint reggeli harmat… kösz, hogy élhettünk.