Ma már csak emlék nékem
Emlék, az eretvágó fájdalom,
Bezzeg mikor ott feküdtem én,
Azt gondoltam, csendesen távozom!
Ezer orvos féle körülöttem,
Az egyik épp a vénám kereste,
S mivel a szakmáját szerette,
A tűjét jól az erek mélyébe temette!
Jajdultam én, jajdultam hamar,
A tű, nem jó helyre tévedett,
De ez nem érdekelt senkit,
Mert egy másik vénám is létezett!
Jött- jött a következő szúrás,
Jött a kegyetlennek tűnő pillanat,
Mikor úgy éreztem én e világot,
Mint egy számkivetett a híd alatt!
De láss csodát, sikerült, sikerült,
Az írói vénába, infúzió adatott,
Hogy megmentsenek e világnak,
Egy Parnasszus hegyén élő alakot!
Gerincembe érzek egy szúrást,
Ezt mondta egy, férfi hang,
Már megint egy komoly próbatétel
De csak tegyék, nincs, nincs semmi baj!
Percek múlnak, múlnak serényen,
S az érzéstelenítő erősen hatott,
Nem éreztem a lábam, az életem,
Olyan voltam, mint az élő-halott!
Beszélgettek velem csendesen,
Közben az orvos dolgozott,
S mint egy ügyes szabó,
Műhelyében, engem újra foltozott!
Elcsendesedett azt mindenki,
A műtétnek immáron vége,
Szólt a főorvos, s kiment lazán,
Én pedig felnéztem az Égre!
Felnéztem, és mondtam egy imát,
Mondtam, hogy köszönöm Istenem,
Mert mikor, én elindultam te feléd,
Te azt mondtad: maradj idelenn!
Maradj, és add tovább a szeretetet,
Add tovább a csodálatos álmodat,
Hogy mindenki megláthassa- mindenki,
Milyen is, az, ha Isten csendesen látogat!