FÁZÓSAN ÚTRA KEL A KÉJ
lusta ezüsttel áll a napkorong
fáradt ködökben árván elborong
útja végén váltja be puhán aranyra
s vére hull ölébe temeti szülőanyja
megcsillan még nedves tükörlevélen
mely sárgán vagy vörösen áll térden
didergő fák tövén alkony rejti és a hajnal
ébreszti zúgással füsttel kakasjajjal
síkosan terül mocskos a tájék
halvány a fény naphosszat hiányik az árnyék
alakot sem zár kemény vonalba kontúr
közeleg szelleme vakondtúrása feltúr
hajol rá ága száraz rőzsébe botlik
kivénhedt fa odvas a kérge bomlik
könnyes köde nyűtt kalapjára olvad
rőt macskája tetőről süvegeli a holdat
keservét eregeti a csonka kémény
mely elterül a kertek minden lényén
így hal ki mind letermett virágok
egy árva alma kintrekedt világot
ringatja fakó pírját termő ága
könnyű madár csíp beléje vigyázva
térül fordul merről is jöhet a macska
napot holdat s az almát végül is lecsapja
felrebben mint álmos denevérek
a padláson kémény melegén megférnek
s hogy fészket rak a kormos éjszaka
a hegy mögé fekszik a hold moha
és lándzsás fenyőgallyak őrzik
hasztalan fényét az égről még letörlik
veszejtik ezzel mindkét ezüst érmét
hol megveszik a titkos éj szemérmét