Az Úr szolgája vagyok én,
Nem egy pancser a falról,
Ki mindent bevesz, mit mondanak,
Az örökké elveszett tovaillanó napról!
Pap vagyok, ki igét hirdet,
Ki elveszi mások bánatát,
De azt ne várja már senki,
Hogy szépítem a számadást!
Pap vagyok, bennem él az irgalom,
Él a minden szeretet csodás éjjele,
De azt ne várja, már senki igazán,
Hogy leszek megalkuvó fémjele.
Megtépáznak a napok viharai, a sorsok!
A sok mihaszna koldustól én orra bukok,
De én akkor sem adok nekik semmit,
Lehet, hogy én is a pokolra jutok?
Pokolra csak azért, mert nem adok?
Nem adok kocsmákra, áporodott borokra,
Az Isteni ige az mely való mostanság,
A megtérni vágyakozó részeges torokra!
Én pap vagyok, pap vagyok,
Nem képregények kitalált alakja,
Ki még ma is hisz rendületlen,
Az örök lét fonta szavakban.
Az Úr szolgája vagyok én,
S nem egy eleresztett bankár,
Ki csak dönti beléd a pénzt,
Melyet a perselybe te bele sose raktál!
Én pap vagyok, s az is maradok,
Míg a színpad áll, és a fény lobog,
A direktor pedig még mondja, mondja,
Uraim csendet! A film tovább forog!