HÉTMÉRFÖLDES CSIZMÁMBAN
Vereckei-hágón
Hosszú út előttem
Árpád vezér nyomán,
rég vágyom megtudni, hol kezdődik hazám.
Szomorkás az idő
ez őszi hajnalon,
eltökéltem magam csizmám fel is húzom.
Messzeség vár reám
sok megye mögöttem,
Trianon mit ránk szabott…, határ előttem.
„Átkos” kort idézőn
állok be a sorba,
ukrán őrök kérdik: Kihez? Miért? Hova?
Hosszú kényszerpihi,
időm meg csak telik,
míg nem végre utam folytatni engedik.
Visszatérő érzés,
ezt többször átéltem,
új időutazás…? Fut végig elmémben.
Múlt század keserve
néz segélykérően,
ők is magyarok, miért tetted ezt istenem?
Lelassul az utam,
bús nyomor kövezi,
falvak dolgos népét a szegénység gyötri.
Fekélyes kráterek
fájdalommal teltek,
nincs rá semmi ír, nem gyógyulnak a sebek.
Változik a környék,
egész más lett a táj,
átfut bennem…, erre tán még madár sem jár.
Fazsindelyes házak
gerenda falazat,
ruszin lakók…, ők barát nép a magyarnak.
Arcukra van vésve,
barázdákba rejtve,
elmúlt évek kínja…, népüknek gyötrelme.
Várva várt szabadság
nem akar megjönni,
mint igás barom, járomba kell tengődni.
Elmaradnak lassan
szegényes kis falvak,
legelésző csordák…, lankás hegyoldalak.
Már természet az úr,
egyre fel a hegyre,
bódító gondolat…, ez itt már Verecke?
Hevesen ver a szív,
lüktetnek az erek,
kopár hegyi úton…, a hágóra érek.
Félben maradt házak
keseregnek jobbra,
rideg betonlelkük…, már szellem sem lakja.
Díszes ukrán szobor,
hazug, fals felirat,
így uszít, a nacionalista tudat.
Szétválik itt az út,
egy a hágóról le,
balra fent…, a hét vezérnek emlékműve.
Nemzetiszín szalag
büszkén a kezemben,
érvén hegytetőre…, kötöm emlékműre.
Könny szökik szemembe,
ez itt A Verecke.
Magyar föld határát…, Árpád itt jelölte!
Lágy szellő lengeté
kicsiny pántlikámat,
hegycsúcsról szemlélem széttépett hazámat.
Tűnődöm a múlton,
elindulok haza,
tücsökzene kísér…, táj fennkölt illata.
Fürdöm e jelenben
lelkem egekig száll,
Kárpátok bércén…, mint szabad turulmadár.
Albert Ferenc