Surranó kis árnyak az ablak előtt,
ahogy a napsugár a szemembe tűz.
Tavaszi virág illatát hordja a szél,
szívem kitárom, lelkemmel tavaszt várok,
s ahogy nyíladozó bimbóból virág lesz,
kivirulok én is reménnyel, szerelemmel.
Ó! Jönne már! Hozzon rigófüttyöt,
gyermeki víg kacajt, erdő mélyén bújó
zöldellő cserjés bokrokat, kanyargó
hűs patakban csobbanó kis halat,
virágba boruló égre néző lombokat,
friss selymes fűben ölelkező párokat.
Arcomat fújja majd lágy tavaszi szellő,
mikor bárányfelhők úsznak fent az égen.
Valahol egy-egy esőcsepp hull az ágra,
s megrázza szomjazó levelének bársonyát.
Őzgidák szökellnek a végtelen határban,
s, fürge nyúl rója a virágos tarka mezőt.
Ó jönne már! Erről álmodom új év hajnalán,
mikor odakint hó leple ül a csupasz ágakon.
Mikor szánkó csúszik a szemközti domboldalon,
s hirtelen sirályok rebbennek a fagyott tó vizén.
Néma csend ül most még a kietlen, zord tájra,
de szivem, s lelkem is egyre csak a tavaszt várja.