A táj kihalt: hó árnyékában
lebeg súlytalan hegygerinc -
sűrű fehér lombok alján
álmodik a mozdulatlan éj.
Világossága: hamis látszat,
szűz-fehérsége: rettenet -
fájó emléket idéz, hogy
valamikor gyermekek voltunk.
Alászállt dicsőség leplezett -
feledésbe mélyen temetett:
hóragya-homlokú arcon
emlék-szemfedő széttereng.
Egyszer volt, hol nem voltunk
mi kincskereső kisgyerek -
reméltünk játszva szűz havon,
s mára keserű-szürke lett.
Szemünk gyönyörmentesen
bámul fenyegető fehérre -
túlzó csillogása ledönti
félszeg építményeinket.
Mintha megidézné fölénk
vaksi álmok délibábját -
fojtaná le harcainkat
zúzalékká őrölve hevét.
Sűrűsége mély álmot idéz
medvebőrbe kényszerítve:
gondolatokat feledtet -
kábult gyilokkal öldököl.
Nézünk törekvéstelenül
hólapáton támaszkodva -
kezünkből immár kifordul
minden valamirevaló tett.
bZs