Nélküled
Éjsötét könnycsepp hull,
az égen tündököl a tejút.
Álmos csillagok derengve
ragyogják be a végtelent.
Arcomon a múlt legördül,
blúzom szövetébe merül.
Didereg az ezüstös Hold,
ébredő reményfonált fon.
Pillámon ül már a csend,
a jövő vad spirálja átölel.
Hideg hajamra fest az idő
lehullt levélből deres őszt.
Lelkem szellő fújta hamu,
és minden szikra kihuny.
Tükörképed fájdalma mar,
széttörik ezer szilánkra.
Arcomon a múlt legördül,
blúzom szövetébe merül.
Lüktet a magány nélküled,
és szorít magához az őrület.