Evi
Követ dobtak
a család tükrére,
s fénye ezer darabra robbant,
– mondták: Edward-szindróma –
szúrtak, vágtak a szilánkok, égettek a „miértek?”
– éterben lebegett az ismeretlen,
mögötte lapult a félelem
és lesett, mint fűben kobra –
vitt minket az érthetetlenség sodra
a valóság jeges fodra:
rácsos, fehér ágyhoz
kötözött kezek, lekötözött élet
derengőn ébredt,
cserepes tekintet nézett
pedig ritkán látott,
alig hallott…,
ki tudja:
mit érezhetett, „foghatott”
a világból?
a hadonászó apró rózsa-ujjak
semmit markolásztak
– kerengő kurta utak –
könyörögtek a levegőben
esendően a Teremtőnek,
lég elakadt,
kicsiny arca feketedett,
– óh, egek ura, micsoda karma! –
teste-lelke egy évig szenvedett,
az élet-szakajtó kietlen gyomra
nem kegyelmezett:
édes anyatej helyett, hideg szonda kotyva,
lágy becézés helyett, rideg néma falak,
anyakar öle helyett, vasrács-keret foglya…
lassan lopta őt, a halál megváltó csókja.