Ujjaim, mint a fák gyökerei
a földbe, úgy kapaszkodnak
a tollba, melynek végéből
éltető nektárként folynak ki
lelkem simogató érzései,
melyet a papír mohón szív
magába, hogy aztán tükörként
csillogjon szemembe vissza.
Rajtam kívül van-e ki a nektárt issza?
A fák gyökere is elfárad egyszer,
a toll támasza is elhagyja kezem,
s homályos tükörben nem csillog szemem.
Kiapad a nektár, elfogy az élet,
s lelkem simogatva suhan a fénybe.